Ujvári Péter (1869-1931): Lezuhantak

Éhesek voltak és fáztak. Egymás melegére sóvárogtak, de nem bírtak összébb szorulni. Köztük terpeszkedett, mint egy nagy jéghegy, az örvényt repesztő szegénység.

Az asszony elrévülő szemmel a kályhába bámult. Egy darabka nedves fa sercegett abban, és haragosan lökte ki magából a füstlabdákat. Nagy kék szeme meg se rebbent, a tekintete meg se homályosult.

Nagy, fájó szomorúság vacogott az ember szívében.

- Az már sírni se tud – gondolta, és mocsoktalan pillantással ölelte magához a szenvedőt.

Igaz bizony. Ezek már sírni sem tudtak. Még a keserű füst sem tudta könnyesre kimarni a szemüket. Ebben a nyomorult, fülledt odúban csak a falak sírtak, csak a nedves fa nyöszörgött, csak a nyikorgó bútorok repedeztek. A rettentő nyomoruk meg-meghasogatta a követ, de ők maguk már régen kisírták magukat. Maga-magát már egy sem sajnálta, legföljebb a másikat.

- Elza! – kezdi az ember.

- Az asszony lassan feléje fordul, és rámosolyog.

Rost Endre összerázkódik. Ez a csöndes, megbocsátó vértanú-mosolygás a szívét hasítja.

- Elza – folytatja halkan -, ha gondolod, még írhatok egy-két levelet.

- Minek? – mondja Elza, és megint a pislogó tűzbe mereszti tekintetét. Úgyis hiába írnál barátom.

- Van még egy pár régi ismerősöm.

- Jobban szeretnek azok, mint a barátaid?

- Nem is olyanokra gondolok, akikkel jó viszonyban voltam.

- Hát?

- Egypáran, tudod, irigyeltek, mikor jó időket éltünk. Ha most megsajnálhatnának, hát az jól esne nekik. Akadhat köztük egy, aki megsegítene. Miért ne, ha megalázhat.

- És te megaláztatnád magadat?

Rost Endre lehorgasztotta a fejét és hallgatott.

- No látod – mondja az asszony -, ehhez nincs erőd.

- Nem tudom – rebegi Rost Endre -, megpróbálhatom.

Az asszony felállt, hozzá lépett és vékony fehér kezét a vállára tette.

- Eleget próbáltál – mondja részvevően.

- Gondolod, Elza, gondolod?

- Eleget – ismételte meggyőződéssel az asszony. –Úr vagy, többet magad sem követelhetsz magadtól.

Rost Endre a fejét rázta.

- Félek, Elza, hogy csak ámítjuk magunkat. Igaz, hogy küzdöttem a nyomorunk ellen, de talán nem eleget. Valamit még meg kellene próbálni.

- Mit?

Hörögve tódult ki Rost száján a felelet:

- A bűnt.

Elza elsikoltotta magát.

- Látod – dadogta Rost Endre -, ezt még nem próbáltam meg. Már gondoltam rá. Először tegnap, mikor Hubert Albertnél voltam. Tudod, ötven koronáért mentem hozzá. A százasok halomban feküdtek előtte, és ő azt mondta, hogy nem adhat. Igaz, azt a pénzt egy kliense hozta, de ötven koronát a magáéból is adhatott volna. Már éppen menni akartam, mikor megcsendült a telefon. Hubert elfordul, a telefonra hajlik. A százasok rám mosolyogtak. No, markolj hát belőlünk. El sem képzelheted, milyen démoni erővel beszélnek a százasok. Egy perc alatt megkísértenek, meg is ejtenek. A nagy bűnökhöz, Elza, nem kell ám sok lelkierő.  A nagy sikkasztók játszva sikkasztanak. Még be sincs fejezve a lelki leromlásuk, és már sikkasztanak. Mert a százasokra és ezresekre, ha csábítanak, úgy ráhallgat az ember, mint az édesanyjára. Egy sem küzd a lelkiismeretével, aki egyszerre sokat lop. A kezem már a százasok felé remegett, de visszahanyatlott. Ostobaság, gondoltam, ha még legalább áldozat volna, valami, ami megmarcangol. Ilyesmit meg tudnék tenni – miattad. De sokat lopni nem nehéz, nem áldozat az, hanem mulatság. Ezt nem érdemes. Elmentem.

Elza megkönnyebbülten felsóhajtott.

Rost Endre folytatta:

- Hazajöttem. Tudtam, hogy éhezel és a kétségbeesés az agyamat tépte. Ahogy megyek, előttem baktat egy pékinas. Kenyereskosarat cipelt a karján. Egy szép, aranysárga cipó mosolyogva kifelé kandukált. Ez is énrám mosolygott, és beszélt hozzám és csábított, hogy lopjam el. Én nem tudom, Elza, miért hisszük mi, hogy hálátlanság az emberi gonoszság. Az élettelen dolgok hálátlanabbak. és állhatatlanok. Hiába szereted őket, elkívánkoznak tőled. Mindig csak az idegenhez sóvárognak, és ha meglátnak, szinte megimádnak, csak vedd el őket. Mindig szöktetésre gondolnak, mint a rossz asszonyok. Ahová csak nézek, és amit csak meglátok, az mind megkísért. A kenyér is megtette. De a kenyér, látod, csak dadogva kísért. Abban nincs meg a pénz szépsége és elbűvölő ereje. Egy cipónak azt hiszem sokáig kell csábítani, amíg valakit megejthet. Egyáltalán: roppant nagy tusába kerül, míg kis bűnre szánhatjuk rá magunkat. A kis bűnök nehezebbek, mint a nagyok. Ahhoz nagy elszántság és nagy lelkierő kell, hogy  valaki egy cipót lopjon. Nekem nem volt hozzá elég erőm. Attól félek Elza, hogy nem szeretlek eleget.

Az asszony megáradó részvéttel a homlokát simogatta. Sokáig hallgattak.

- Megyek – mondja aztán nagysokára Elza.

- Hová?

- Az apámhoz.

- Majd megint elkerget.

- A múlt héten elkergetett.

- No látod.

- Egy hét nagy idő. Most talán kiengesztelhetem.

- Három évig tudta nézni szánakozás nélkül a nyomorodat, majd most se szakad mega szíve tőle. Ha bűnbe aljasodtál volna, azt könnyebben elszívlelné, még meg is bocsátaná talán. De hogy a szegénységet merted választani a gazdagság helyett, azt ez a csupa erényember nem tudja megbocsátani. Inkább én próbálok még valamit.

Az asszony megmaradt a szándéka mellett, és elment.

Az utcán utána néztek. Meggyötrődött szomorú szépségén megakadtak a férfiszemek. Habozva, félénken, szinte tisztelően bámulták. A szentségtörő tekintetek megalázkodtak ez előtt a csodálatos szépség előtt, amely úgy omlott el rajta, mint egy régi, nyűtt, szent oltárterítő.

Egy ember mégis megállította. Ez is illedelmesen.

- Bocsánat – szólt, és szinte elnyelte Elzát a tekintetével.

Elza szótlanul el akart suhanni, de az követte.

- Kérem, hallgasson meg.

- Eresszen.

- Már hogy ereszteném. Boldog vagyok, hogy megtaláltam.

- Nem ismerem önt – szólt Elza elutasítóan.

A férfi nevetett.

- Persze hogy nem. Én sem ismerem magát.

- Akkor hát semmi közünk egymáshoz.

- De várjon hát. Hiszen igaz, hogy nem ismerem, de azért két esztendő óta mégis magát keresem.

Elza csodálkozta nézve.

- Igen, igen – folytatta a férfi izgatottan. – Magát keresem. Festő vagyok és nekem éppen ilyen modell kellene. Itt lakom a harmincnégyben. Maga nem gazdag, ugye. Hát én nálam kereshet. Öt forintot adok minden ülésért, tízet adok. Annyit adok, amennyit akar.

Elza szó nélkül elsietett.

Az apja még csak maga elé sem eresztette.

- Mondta, hogy a lánya kéri?

- Mondtam – felelt az inas tiszteletlen vigyorsággal. – A nagyságos úr azt mondta, hogy neki nincs lánya. Aki a lányának mondja magát, az… az… no, azt már nem mondom meg, mit mondott róla. Hát láthatja, nagysádkám, minket nem lehet becsapni.

Elza szemeiben súlyos könnyek felhőztek. Oh, itt tudott sírni, nem úgy, mint otthon, ahol már csak a nedves falak sírtak. Lehajtotta a fejét, hogy a szolga meg ne lássa kiomló könnyeit.

Elment. Késő délutánig csatangolt az utcán ide-oda, céltalanul, gondolat nélkül. Olyan súlyosan ereszkedett a lelkére a kétségbeesés, olyan sötéten és áthatolhatatlanul, hogy még ő maga sem láthatott rajta keresztül.

Egyszerre megállapodott. A harmincnégy előtt állott. A szíve megremegett, de erőt vett magán. Lassan föllépegetett a lépcsőkön egészen az ötödik emeletig. A műterem előtt állt. Összeszedte magát és kopogott. aztán belépett.

A festő megismerte.

- Hát mégis meggondolta magát – fogadta nyájasan.

Elza sápadt volt és csak intett. Beszélni nem tudott.

- Ugyan már – mosolygott a festő -, hát ne reszkessen. Várjon, várjon, egy-két vonással lekapom. Nagyszerű Mária-fej lesz belőle. De maga nem egyházi téma. Valami kontár bizonyára azt nézné ki magából, mert fehér, szép és szenvedő. És mert, hogy is mondjam csak, mert tiszta. De én többet látok magában. Maga csodálatos lesz, meghatóan szép, ha abban a pillanatban rögzítem a vászonra, mikor az a, hogy is mondjam csak, mikor ha az a tisztaság lassú hópelyhekben lefoszlik magáról.

Elza megtántorodott.

A festőt annyira elragadta ez a gondolat, hogy Elza megrendülését észre sem vette. Lelkesedve folytatta:

- Tudja, az egy gyönyörű pillanat. Csupa láng, csupa izzás, csupa káprázatos ragyogás. Széles, fehér márványmedencében a vérpiros mámor, gőzölög és fehér tűzcsokorban zuhan belé az ártatlanság. Kábító, mi? No, ezt megcsináljuk. Ott a spanyolfal mögött levetkőzhetik. Vegyen magára egy görög tunikát, aztán kijöhet.

Elza nem mozdult.

A festő mosolygott.

- Ahá, persze, még nem alkudtunk meg. Hát elég lesz tíz forint egy ülésért?

- Hányszor kell eljönnöm? – kérdezte Elza alig hallhatóan.

- Tízszer legalább.

Elza a mellére szorította a kezeit. A szemeit lehunyta, így mondta.

- A felét előlegbe kérem.

A festő kacagott.

- Megkapja, de most siessen.

Elza átöltözködött.

Mikor előjött, a festőt egy gazdagon terített asztal mellett találta. Pezsgőt töltött. Egy pohárral elébe nyújtott.

Nem szakadt ki Elza melléből a jajos tiltakozás.

- Ugyan, no – biztatta a festő. – Persze maga most fél tőlem. Isten tudja, mire gondol. Hát becsületemre, újjal se nyúlok magához. Eh, nem akarok én szeretkezni. Alkotni akarok, értse meg, alkotni akarok és alkotás közben a festő inkább, mint ember, annyira szenvedélytelen.

- Nem iszom – ismételte Elza komoran.

- De muszáj innia – kapacitálta a festő. – Értse meg, muszáj. Az angyalok nem buknak meg józan állapotában. Ha Madonnának akarnám megfesteni, szentelt vízzel kínálnám meg. De a bűnbeomlás nagyszerű pillanatához mámor kell, édesem. Ön nem színésznő, hogy azt eljátssza. De ha a pezsgő elkábítja, pompás lesz.

- Nem – nyögte Elza harmadszor is.

A festő a fejét csóválta.

- Ejnye, de konok. Az a fickó odabent, akinél szebb Petroniust elképzelni se tudok, az nem kérette magát annyira. Pedig úriember és látszik rajta, nagy megalázásnak érzi, hogy pénzért modellt kell ülnie. De rászánta magát, és úgy rágja az ópiumot, hogy nézni is gyönyörűség. A szemei már olyan üvegesek, hogy szinte zörögnek. Olyan részek római urat festek róla, hogy csoda lesz. Egy képre hozom magukat. No, igyon hát.

Az a tudat, hogy nem egyedül van a festővel, felbátorította. Fogta a poharat és hörpintett belőle.

A festő nógatta: egyék valamit, arra jobban esik a pezsgő. Elza evett, aztán ivott. A kedve kihasadt, mint az égő rózsa és lobogó lángok kúsztak ki belőle, és ideges rebbenésekkel a szemébe kígyóztak.

- No, most hozzáfoghatunk – ujjongott a festő.

- Még ne, még ne – könyörgött Elza dadogva. – Kérem, kérem… a pénzt előbb el kell küldenem. Ide nem messzire az uramnak. és… és aki viszi, mondja meg: én küldöm, az apámtól kaptam. És azt is mondja meg, hogy estére otthon leszek.

A festő elébe tett egy borítékot.

- No, írja ide a címet, elküldöm.

Elza ráírta.

- Így – mondta a festő és a szomszéd szoba felé ment. Félrecsapta a függönyét és beszólt:

- No, most kijöhet, barátom.

Egy magas, vállas, fehér tógás férfi lépett be a szobába. Támolygott.

- Egy kicsit elfelejtkeztem – motyogta. – Jó felejteni.

Elza felugrott.

- Endre! – sikoltott és elájult.

A kábult ember megtántorodott.

- Elza – dadogta és feléje botlott.

- Ismeri – álmélkodott a festő.

A részeg ember halkan nevetett.

- Lássa, ez tud szeretni. Ez énmiattam aljasodott le magához. Hiszen én is megtettem, de ez semmi. Én tegnap még lopni sem tudtam miatta.

Letérdelt Elza mellé. A szemei szinte kidülledtek. Látszott rajta, hogy valami nehéz, súlyos gondolat akar kivergődni az agyából. Töredezve, szaggatottan motyogta:

- Néha… nem mindig… de néha az aljasságban is van valami fenséges… Van… De szeretni kell… Mi szeretjük egymást… Hát lezuhantunk.

Forrás: Az Ujság – XVI. évf. 8. sz. Bp., 1918. jan. 9. szerda