Heten
voltak a megfordítva hánykolódó mentőcsónakon, melyet hiába próbáltak
visszafordítani. Soká tartott, míg egymással megismerkedtek. Egyikük szólt:
-
Társak, mondja meg ki-ki a nevét!
Mindannyian
megmondták, kivéve egy embert, aki így szólott:
-
Mi haszna lenne a nevemnek ily pillanatban?
Ezen
az emberen kívül volt köztük három fűtő, egy szakácsinas s két idegen nyelvű
fedélközi utas, kik még egymás nyelvét sem értették. Háttal egymásnak
támaszkodva ültek, hárman az egyik s négyen a másik oldalon, dideregve
csuromvíz ruhájukban.
A
tenger csöndes és fáradt volt, az égbolton ezer meg ezer csillag, de nem volt
holdvilág. Lábuk térdig vízben volt, s amit fel próbálták húzni, oly iszonyú
nehéznek és különösnek érezték, mintha jégtuskó lett volna.
A
szakácsinas egyszerre megszólalt:
-
Oh Istenem, Istenem!
Senki
sem felelt neki. Ekkor folytatta jajgatását, először egészen halkan, de
töredezett szavaiból megértették, hogy fázik. Mivel azonban mindnyájan
kegyetlenül fáztak, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy vigasztalja, hanem
összeszorították fogukat, hogy maguk is ne jajgassanak.
-
Megfagyok! – ismételte újra meg újra. – Nagyon fázom.
Serdülő
fiú hangja volt, csodálatosan fiatal, csengő, majdnem női hang,mely néha
elrekedt, mit a hangját váltó ifjúé.
A
többiek tovább is némán hallgatták a panaszt, mely csakhamar gyermeki zokogássá
változott. A fiú anyját hívta segítségül, majd az Istent, azután ismét az
anyját, s végre így rebegett: megfagyok, anyám, anyám! Mintha kisded gyanánt
anyja meleg testénél keresne menedéket.
S
mindegyikük lelkében fölébredt egy pillanatra a legrégibb emlék: egy másik
emberi test melege.
-
Imádkozzunk hangosan! – indítványozta az egyik fűtő.
Erre
együtt imádkoztak mindnyájan, a fedélközi utasok mindegyike a maga nyelvén, s
folytatták a könyörgést mindannyiszor, midőn a csónak megbillent -, kivéve az
ismeretlen utast,aki hallgatott, s a szakácsinast, ki nem szűnt meg anyja után
jajveszékelni.
Ezután
elkezdtek időnként együttesen kiabálni, hogy megszabaduljanak a hidegre való
gondolástól, pedig tudták, hogy hiába kiáltanak. De vigasztaló volt hallani a
saját hangjukat, amint hét torokból előtört a csöndes időben; szerették volna
visszahívni a végtelenből, melybe szétfoszlott millió és millió, egyre halkuló
hanghullámmá.
A
kiáltás könnyebben ment, mint a közös imádság, s minden részt vettek benne,
ki-ki a saját nyelvén. De ez a kiabálás csupán időtöltés volt, mert tudták,
hogy menekvést nem remélhetnek virradat előtt.
-
Aki kibírja reggelig, megmenekül – szólt az ismeretlen útitárs.
A
többiek kiérezték hangjának csengéséből, hogy ő menekvésre számít, s ki-ki
kérdé önmagában: megmenekszem-e én? Némelyek közülök elkezdték számlálni az ég
csillagait, mintha fölöttük a sötétkék boltozatra aranyszegekkel volna kiverve
egy soha meg nem fejthető talány.
A
kis szakácsinas tovább nyöszörgött, egyre elhalóbban:
-
Megfagyok, anyám, édes anyám!
Jajveszékelése
egyszerre észrevehetően gyöngülni kezdett, s mellette ülő társa tartotta egyik
karjával a lankadó testet, mely egyre tehetetlenebbé vált, mintha csontja sem lenne.
S aztán lassanként elkezdett lehanyatlani, borzasztó nehézzé válva, úgy, hogy a
szomszédja kibocsátotta kezéből, s mikor megrettenve ismét utána kapott, nem
akadt más a markába, mint egy nedves hajfürt. Egy-két percig húzta a vízbe csuszamló
holttestet a hajánál fogva, de midőn már maga is majd elvesztette az
egyensúlyt, eleresztette, s a test a csónak alá csúszott.
-
Egy! – szólalt meg ekkor az ismeretlen útitárs. – Hangjának komorsága
mindannyiukat megremegtette, de könnyebbülést is éreztek, hogy a nyöszörgést
nem halják többé.
Egy
ideig szótlanul ültek, s nem is imádkoztak. A csillagok magasan és messze
ragyogtak felettük, s két ízben láttak hullócsillagot. Az éj csodásan szép és
csöndes volt, tele halállal és hidegséggel. Az alig érezhető hullámverés halkan
vitte tova a csónakot, hogy hová, maguk se tudták.
A
fedélközi utasok egyike hirtelen valami érthetetlent mondott.
-
Mit mondasz? – kérdé a mellette ülő.
Az
utas angolra próbálta fordítani a beszédet, pár tájszót motyogott,s tovább
folytatta homályos beszédét. Senki sem értette őt. Nem tudták, imádkozik-e,
vagy végső kíváncsiságát hangoztatja, avagy bűnvallomást tesz-e; csak a
buzgóságot hallották ki hangjából, s azt a csengést, mely érthetetlen szavakat
mond a levegőbe, melyek megborzasztják mindnyájukat.
S
tovább beszélt egyre, magában, oly embereknek, kik épp oly kevéssé értik meg
őt, mint az ég süket csillagai.
Egyszerre
elkezdte oldozgatni mentőövének szíjait. Minthogy a keskeny csónakfenéken
kuporogtak, nem tudták volna őt megakadályozni, még ha akarták volna sem. Sejtették
szándékát, és azok, kik hozzá közel ültek,látták a gyönge fényben nagy, nehéz
fejét kiálló arccsontjaival. Középkorú, szakállas férfi volt, munkásruhában.
Eloldván
mentőövének szíjait hidegtől megdermedt ujjaival, egy percre keresztbe fonta
karjait, és nem szólt semmit sem. Szomszédja meglökte őt, de ő észre sem vette.
Hirtelen betakarta kezével szemét, és a tengerbe ugrott, melyben rögtön eltűnt.
-
Második! - szólt csöndesen az
ismeretlen.
S
mindnyájan ismételték e szót, de nagyon halkan, csak ajkukkal, hangszálaik meg
se rezzentek.
Öten
voltak még, s a hely kissé tágasabb lett. Metsző volt a hideg
mozdulatlanságukban. Sötét volt,s minden második percben hullámáram nedvesítette
meg őket derékig.
Az
egyik fűtő hirtelen megszólalt:
-
Társak, nekem már nincs lábam.
A
többiek feleltek neki:
-
Emeld fel a lábad! Mozgasd az Úr nevében!
De
ő csak egyre erősítgette, hogy nincsen lába; csupán a térdéig érezte, azon alul
mintha le lett volna vágva.
Mégis
igyekezett társai tanácsa szerint cselekedni, s ekkor úgy tetszett neki, mintha
falábat mozgatna. Már nem fázott a lába, sem fájdalmat nem érzett benne.
Nemsokára
szólt:
-
Társak, elhal a kezem!
Éppen
úgy, mint előbb a lába, most meg a keze vált el testének többi részétől,
megszűnt az övének lenni.
-
Kössétek meg! – rimánkodott.
Megpróbáltak
egy darab kötelet köréje csavarni, de mivel megfagyott kezének nem vehette
hasznát, lesiklott a kötél, s ő elkezdett a vízbe csúszni.
Világosan
és tiszta öntudattal mondá: „Isten veletek, társaim. Szerettem volna élni!” s a
vízbe csuszamlott. Teste nem süllyedt el, a mentőöv a víz színén tartotta, s
akarták vagy nem: még soká látták, amint szüntelen oda-odaverődött a csónak
oldalához, míg végre a hullámok távolabb sodorták.
-
Harmadik! – szólt az ismeretlen.
Gyűlölték
ezt a kemény és csengő hangot, és borzadtak tőle, mely a legkisebb remegés
nélkül számlálta sorsuk csapásait, biztonságban a saját menekvése felől. S a
helyzet most úgy alakult, hogy az magányosan ült a csónak egyik felén, a
többiek pedig a másikon, háttal neki,s csodálatosan meg voltak győződve arról,
hogy sohasem fogják látni ez ember arcát. Úgy érezték, mintha valamiképpen ez
volna az oka szerencsétlenségüknek, és gyűlölték őt gyönge, bágyadt
gyűlölettel, mivel ő egyedül erős közöttük.
S
egyre tartott néma küzdelmük a hideg ellen. Ahányszor hullám csapott át fejük
fölött, visszafojtották lélegzetüket, és kínosan összeszorították ajkukat, s
szívük gyöngén dobogott. De a következő pillanatban a hideg a legmagasabb fokra
hágott; hallották a vizet csurogni ruhájukról, mely megfagyott testükön s a
mozdulatlan, hideg levegő belehatolt bőrük likacsaiba.
Telt
az idő, s hosszúságát nem tudták megmérni.
Ekkor
a két férfi, aki az egyik fedélközi utas mellett ült jobbról és balról,
egyszerre úgy érezte, mintha élettelen test volna közöttük. A köztük levő férfi
mereven és egyenesen ült, s látták, hogy jégcsapos, szürke szakálla
tehetetlenül omlik nyílt keblére.
Megkísérelték
óvatosan fölrázni, de az kettejük között dermedten és nehézkesen billegett, mint
egy jégdarab, s csak fagyos ruhájának csörgését hallották.
Szótlan
borzalom fogta el őket, s mintegy közös megegyezéssel vitték tova e dermedt
holttestet, félve halálát elismerni. Így múlt el körülbelül negyedóra, mialatt
egyikük sem szólt semmit.
Végre
nagyon nehézzé és kényelmetlenné vált nekik, s a fiatalabb fűtő, aki baloldalt
ült, gyönge hangon mondá:
-
Alighanem meghalt!
Erre
megragadták őt mindketten, s hidegtől meggémberedett kézzel belelökték a
tengerbe, melybe nehezen és csobbanva esett bele, mint egy nagy, súlyos
kődarab.
-
Negyedik! – szólt az ismeretlen útitárs rendületlen nyugalommal.
Mint
a jeges hajókötél, úgy hulltak e szavak a többiekre, és senki sem ismételte
őket.
Még
hárman éltek. A csónak, elvesztvén terhének egy részét, jóval magasabbra
emelkedett, mint előbb; úgy gondolták, hogy körülbelül két órája úsznak már.
Küszködtek az álom ellen, mely el akarta őket nyomni; jól tudták, hogy az alvás
bizonyos halált jelent.
A
fiatalabbik fűtő fejét társa vállára hajtá, s elkezdett tarka és őrült álmokat
látni, s midőn társa fölriasztotta, megint csak lehunyta szemét.
Semmivel
sem lehetett ébren tartani. Aludni akart. A bűvös álmok, minőket eddig sohasem
látott, beleszövődtek a hidegtől elzsibbadt agyába, - s oly édesek voltak!
Ingerülten dünnyögte:
-
Hagyjatok aludni!
Föl-fölrezzent
egy pillanatra a dermesztő, gyilkos hidegségtől, mely metszette testét, s hogy
megszabaduljon a kíntól, ismét behunyta szemét.
Színeket
látott, melyek napsütötte jégkristályokról ragyogtak, szivárványszínű
jégpalotában járt hideget nem érezve.
Majd
észrevette, hogy a fény nem napsugártól ered, hanem tündöklő jégkéreg mögül
árad, melyet libegő fáklyák vesznek körül; s csodálkozott, hogy a jég nem olvad
el.
S
mindezek a ragyogványok melegítették őt, mindegyik más-más színű és fokú hőt sugározva
reá, mely lágyan ömlött ereibe; tele volt piros, zöld, kékes és sárga
melegséggel.
-
Kék meleg, kék meleg – motyogta.
S
aludt, egyre mélyebb, gyönyörűbb álmot, miközben az öldöklő hidegség
megdermeszté gyöngén dobogó szívét.
Társa
a vízbe taszította a holttestet, s egy kurta perc múlva szólt az ismeretlen
útitárs:
-
Ötödik!
-
Hallgasson már – szólt az utolsó fűtő mogorván. – Ha ön előbb hal meg, mint én,
rajtam lesz a sor mondani: hatodik.
-
Én túlélem önt – felelte az ismeretlen.
-
Honnan tudja? – kérdé a fűtő, ki magas, erős ember volt, legjobb korban.
Többet
nem beszéltek egymással. A csillagok halványodni kezdettek, de a hidegség és
sötétség változatlanul tartott tovább. Valami kemény tárgy verődött a
csónakhoz; egy szék volt az, mely egy ideig velük úszott, azután eltűnt a jég
mögött Gyönge szél kerekedett.
A
fűtő egyszer csak halk kortyantást halott útitársa felől.
-
Önnek pálinkája van – szólt lelkendezve -, az Isten irgalmára,adjon nekem is!
-
Magam iszom meg a pálinkámat – felelte az útitárs. – Mi haszna lenne, ha adnék:
kettőnek úgysem elég.
-
Igaza van – dörmögött a fűtő.
Megpróbálta,
hogy nem támaszkodik útitársa hátához, de az a maga részéről oly keményen
nekivetődött, hogy ha nem akart a vízbe fordulni, kénytelen volt visszanyomni.
Úgy
érezte, mintha a halállal támaszkodnék össze, s a háttal nekidűlő emberből oly
erős akarat áradna feléje, hogy őt a halálba löki.
-
Tarthatna-e ön engem egy kissé? – szólt halkan. – Úgy érzem, hogy hanyatlani
kezdek.
-
Nekem is szükségem van az erőmre – felelt amaz.
A
fűtő előásta zsebéből a tőrét, és beleütötte a csónak fenekébe. Feje eddig
sohasem tapasztalt módon szédülni kezdett. Úgy érezte, hogy valami fontos
mondanivalója volna, valami, amitől mérhetetlen sok függ, de szája nem
engedelmeskedett. Gondolatában egyre ezt ismételte: meg kell fogódznom.. meg
kell… s azt hitte, hogy ezt hangosan mondja.
Southamptonban
voltak a felesége és gyermekei, kik közül az utolsó még nem született meg;
ezekért kívánt élni. Ezt mondotta hangtalanul, bár ő azt hitte, hogy fennhangon
kiáltozza.
Egyszerre
tisztán érezte, hogy a mögötte ülő ember meglökte. Kiáltott: „mit taszigálsz!”,
s lejjebb sikamlott, telve tehetetlen dühvel.
De
e percben megcsöndült fülében a tompa hang: „Hatodik!”, s erőtlenül belezuhant
a vízbe.
Nemsokára
két tűzfény tűnt föl az ég alján: a mentőhajó megérkezett…
Forrás: Az Ujság XVI. évf. 140. sz., Bp. 1918. jún. 14. péntek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése