Rimai János (1570-1631): Biztatás

Az idő ósága nevel magasságot.

Mint tél után nyárhoz kórókra virágot,

Igy koporsó terjeszt hírnek névnek magot,

Halál sötétjéből hozván rá világot.

 

Ne várd hát éltedben, bár nagy érdemű légy,

Hogy itt holtod előtt nagy becsületet végy;

Híredet nevedet tapodja sok irégy:

Mindazáltal jó légy s mással is sok jót tégy.

 

Bizd a jövendőkre érdemed jutalmát,

Ha szolgáltad, időd vékony alafát ád,

Te a czélra vigyázz s a centrumot találd:

Ne várd halandóktól s az uristen megáld.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 94. l. – Bp., 1903.

 

Rimai János (1570-1631): Egy katona éneke

Katonák hadnagya, istennek jobb karja,

Kit ő szeret, annak vagyon éles kardja,

Segíti, építi, véle jár s ne hagyja.

 

Ezt dob, trombitaszó mindenkor vidítja,

Az ellenség ellen örömmel indítja

Kópiarontásra karját vastagítja.

 

Roppanást, sikoltást, lövést semminek vél,

Megbátorodott már Istenében s nem fél,

Festett pogányvérrel szagával ugyan él.

 

Sem halál, kín, rablás őt nem tartóztatja,

Harczon ellenségét nem is távoztatja

Víg szívből, mert mennyből istene biztatja.

 

Ékes diadalmán szíve buzog s örül,

Forgódnak baráti mellette és körül,

Segíti istene, rajta mert könyörül.

 

Kedves életnek ezt valaki nem vallja,

Dicsőséges nevü hirét az utálja,

S hazája oltalmát semmi jónak tartja.

Kérjük az úristent, mellettünk maradjon.

Víg tavaszt, csendes nyárt (ő mi) nekünk adjon,

Bőv őszszel jó téllel bennünket megáldjon.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 94. l. – Bp., 1903.

 

Rimai János (1570-1631): Tavaszszal

Örülhetne szívem,

Látván, mely nagy szépen

Erdő, hegy, völgy zöldellik;

Bokor hangossággal,

Kútviz új forrással,

Rakodik bövölködik;

Az napnak világa,

Égnek új harmatja –

Minden terjed, fénylik.

 

Egy csak, de az nagy ok,

Hogy ritkán mosolyog

Szám szívem örömivel

Hogy az távol vagyon

Ki ezeket nagyon

Széppé tehetné képivel,

S ki, mint képiben szép,

Kedvem is vele ép

Lenne jelenlétivel.

 

Réten, völgyön, hegyen

Mert ő hol elmegyen

Duplált szépség követi;

Vidámb minden virág

Azhova lépik s hág

Vagy szeme fényét veti;

Mindeneket vidít,

Ébreszt, éleszt, indít

Szépségének termeti.

 

Hogy nincs azért kedvem,

Ahol ő nincsen jelen,

Az nem nagy csuda dolog;

Az madár is kint vall

Ha társa elvesz s hal,

Nincs öröme s bolyong,

Zöldség közt aszu fát

Keres, ott száll, hol lát

Holtig bút visel, vonog¹.

 

Én hát, ki szépségben,

Emberi termetben

Leltem ily nagy hatalmat,

Hogy még szíveknek is,

Kikben indulat nincs

Érzékenységet adhat:

Nem csoda, elmémen

Kiáltván nevemen

Velem gyakran hivattat².

 

Szive szerint, hiszen

Hogy ő is hí engem

Titkos szava hangjával

Tudván, hogy míg élek,

Éjjel, nappal égek

Szerelmének lángjával.

Szent isten add látnom:

Orvosoljon bátran

Szája édes csókjával.

 

1) Vonaglik.

2) Az eredetiben ez a hely olvashatatlan.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 92. l. – Bp., 1903.

 

Rimai János (1570-1631): Megnyugtatás az idő viszálkodásai között

„A világi tábor szenvedésre font ház

Ki mennyeket erre ruház, mondjad az váz.”

 

E világ mint egy kert

Kit kőeső levert

Napról napra veszten vész;

Vagy mint senyvedt zsindely,

Kit ó háztól széjjel

Tétova hány nagy szélvész;

Elveszendő szállás,

Jóktól üresűlt rekesz.

 

Felbomlott békesség,

Ki miatt sok épség,

Álgyú súlyával romol,

Roppant nagy seregek,

Egymással ütköznek,

Hol sok ember s vér omol:

Vitézűl nyert szépség

S karddal nyert nyereség

Vitézek közt eloszol.

 

Táborban hideg szél

A nap melegével

Hol hidegít s hol hevít;

Éhséggel szomjúság,

S nagy nyughatatlanság

Mindentűl kedvetlenít:

Mégis a vitézség

A harczra buzdúl s ég,

Ha kit a tisztesség szít.

 

Katona szerszámban

Jó lovaknak hátán

Vitéz ifjak forgódnak;

A jó hírért, névért

És a tisztességért

Jó kedvvel vagdalkoznak;

S a szép becsület néz,

Szívek-szakadva futnak.

 

Nem gondol halállal,

Sebbel, fájdalommal,

Mikor vív ellenséggel;

Bátran vagdalkozik,

Vitézűl forgódik,

Piros vérrel ugyan él,

Ha mit kardjával nyér,

S haza haszonnal tér,

Iszik nagy szeretettel.

 

Asztalnál vitézek,

Vig örömmel esznek,

S nagy szeretettel laknak;

Köszönt pohár mellett

Sok jó szerencséket

Ők egymásnak kívánnak;

Jó kedvet mutatván

S kedvesen lakozván

Egymást ajándékozzák.

 

Vérrel felkölt napra

Hadakozó óra

Sokaknak vesztére tér;

Akármely jó hópénz,

Kit a hadban felvészsz

Mint megérdemletted-bér,

Sőt a halálos zsold,

Mint rosszul szántott hold:

Ha sok is keveset ér.

 

Elosztott sok rendek,

Mindenféle népek

Most más karban állanak;

Elváltozott idők,

Háborgó esztendők

Különségeket hoznak:

Kinek bút, kárt, gondot,

Kinek viszont hasznot,

Szerencsés napot adnak.

 

Okosan kell azért

E rossz időbe ért

Állapotunkat élni;

Szívünknek keservét,

Kit nap ránk bőven vét

Hogy le tudjuk metélni:

Az a jó kormányos,

Ki, ha a víz babos.

Nem tudja tengert félni.

 

Mint habzó tengerben,

Mi is az életben

Evezőnket forgassuk;

Kínnal mi lelkünket,

Sok gonddal fejünket,

Igen ne nyomorgassuk:

Isten sok jókat ád,

Csak szelünknek zúgtát

Csendes szívvel hallgassuk.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 92-93. l. – Bp., 1903.