Örülhetne szívem,
Látván, mely nagy szépen
Erdő, hegy, völgy zöldellik;
Bokor hangossággal,
Kútviz új forrással,
Rakodik bövölködik;
Az napnak világa,
Égnek új harmatja –
Minden terjed, fénylik.
Egy csak, de az nagy ok,
Hogy ritkán mosolyog
Szám szívem örömivel
Hogy az távol vagyon
Ki ezeket nagyon
Széppé tehetné képivel,
S ki, mint képiben szép,
Kedvem is vele ép
Lenne jelenlétivel.
Réten, völgyön, hegyen
Mert ő hol elmegyen
Duplált szépség követi;
Vidámb minden virág
Azhova lépik s hág
Vagy szeme fényét veti;
Mindeneket vidít,
Ébreszt, éleszt, indít
Szépségének termeti.
Hogy nincs azért kedvem,
Ahol ő nincsen jelen,
Az nem nagy csuda dolog;
Az madár is kint vall
Ha társa elvesz s hal,
Nincs öröme s bolyong,
Zöldség közt aszu fát
Keres, ott száll, hol lát
Holtig bút visel, vonog1.
Én hát, ki szépségben,
Emberi termetben
Leltem ily nagy hatalmat,
Hogy még szíveknek is,
Kikben indulat nincs
Érzékenységet adhat:
Nem csoda, elmémen
Kiáltván nevemen
Velem gyakran hivattat2.
Szive szerint, hiszen
Hogy ő is hí engem
Titkos szava hangjával
Tudván, hogy míg élek,
Éjjel, nappal égek
Szerelmének lángjával.
Szent isten add látnom:
Orvosoljon bátran
Szája édes csókjával.
1) Vonaglik.
2) Az eredetiben ez a hely olvashatatlan.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 92. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése