2020. máj. 15.

Rimai János (1570-1631): Tavaszszal


Örülhetne szívem,

Látván, mely nagy szépen

Erdő, hegy, völgy zöldellik;

Bokor hangossággal,

Kútviz új forrással,

Rakodik bövölködik;

Az napnak világa,

Égnek új harmatja –

Minden terjed, fénylik.

 

Egy csak, de az nagy ok,

Hogy ritkán mosolyog

Szám szívem örömivel

Hogy az távol vagyon

Ki ezeket nagyon

Széppé tehetné képivel,

S ki, mint képiben szép,

Kedvem is vele ép

Lenne jelenlétivel.

 

Réten, völgyön, hegyen

Mert ő hol elmegyen

Duplált szépség követi;

Vidámb minden virág

Azhova lépik s hág

Vagy szeme fényét veti;

Mindeneket vidít,

Ébreszt, éleszt, indít

Szépségének termeti.

 

Hogy nincs azért kedvem,

Ahol ő nincsen jelen,

Az nem nagy csuda dolog;

Az madár is kint vall

Ha társa elvesz s hal,

Nincs öröme s bolyong,

Zöldség közt aszu fát

Keres, ott száll, hol lát

Holtig bút visel, vonog1.

 

Én hát, ki szépségben,

Emberi termetben

Leltem ily nagy hatalmat,

Hogy még szíveknek is,

Kikben indulat nincs

Érzékenységet adhat:

Nem csoda, elmémen

Kiáltván nevemen

Velem gyakran hivattat2.

 

Szive szerint, hiszen

Hogy ő is hí engem

Titkos szava hangjával

Tudván, hogy míg élek,

Éjjel, nappal égek

Szerelmének lángjával.

Szent isten add látnom:

Orvosoljon bátran

Szája édes csókjával.

 

1) Vonaglik.

2) Az eredetiben ez a hely olvashatatlan.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 92. l. – Bp., 1903.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése