2020. máj. 15.

Rimai János (1570-1631): Megnyugtatás az idő viszálkodásai között



„A világi tábor szenvedésre font ház

Ki mennyeket erre ruház, mondjad az váz.”

 

E világ mint egy kert

Kit kőeső levert

Napról napra veszten vész;

Vagy mint senyvedt zsindely,

Kit ó háztól széjjel

Tétova hány nagy szélvész;

Elveszendő szállás,

Jóktól üresűlt rekesz.

 

Felbomlott békesség,

Ki miatt sok épség,

Álgyú súlyával romol,

Roppant nagy seregek,

Egymással ütköznek,

Hol sok ember s vér omol:

Vitézűl nyert szépség

S karddal nyert nyereség

Vitézek közt eloszol.

 

Táborban hideg szél

A nap melegével

Hol hidegít s hol hevít;

Éhséggel szomjúság,

S nagy nyughatatlanság

Mindentűl kedvetlenít:

Mégis a vitézség

A harczra buzdúl s ég,

Ha kit a tisztesség szít.

 

Katona szerszámban

Jó lovaknak hátán

Vitéz ifjak forgódnak;

A jó hírért, névért

És a tisztességért

Jó kedvvel vagdalkoznak;

S a szép becsület néz,

Szívek-szakadva futnak.

 

Nem gondol halállal,

Sebbel, fájdalommal,

Mikor vív ellenséggel;

Bátran vagdalkozik,

Vitézűl forgódik,

Piros vérrel ugyan él,

Ha mit kardjával nyér,

S haza haszonnal tér,

Iszik nagy szeretettel.

 

Asztalnál vitézek,

Vig örömmel esznek,

S nagy szeretettel laknak;

Köszönt pohár mellett

Sok jó szerencséket

Ők egymásnak kívánnak;

Jó kedvet mutatván

S kedvesen lakozván

Egymást ajándékozzák.

 

Vérrel felkölt napra

Hadakozó óra

Sokaknak vesztére tér;

Akármely jó hópénz,

Kit a hadban felvészsz

Mint megérdemletted-bér,

Sőt a halálos zsold,

Mint rosszul szántott hold:

Ha sok is keveset ér.

 

Elosztott sok rendek,

Mindenféle népek

Most más karban állanak;

Elváltozott idők,

Háborgó esztendők

Különségeket hoznak:

Kinek bút, kárt, gondot,

Kinek viszont hasznot,

Szerencsés napot adnak.

 

Okosan kell azért

E rossz időbe ért

Állapotunkat élni;

Szívünknek keservét,

Kit nap ránk bőven vét

Hogy le tudjuk metélni:

Az a jó kormányos,

Ki, ha a víz babos.

Nem tudja tengert félni.

 

Mint habzó tengerben,

Mi is az életben

Evezőnket forgassuk;

Kínnal mi lelkünket,

Sok gonddal fejünket,

Igen ne nyomorgassuk:

Isten sok jókat ád,

Csak szelünknek zúgtát

Csendes szívvel hallgassuk.



Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 92-93. l. – Bp., 1903.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése