Moldovának pusztulása,
Lupuj miatt lőn romlása,
Minden magát sóhajtozza,
Hogy hazáját pusztán látja.
Isten verjen Lupuj vajda,
Szerencsés napod ne adja:
Életedet elfogyassa,
Gyermekided árván hagyja.
Miattad sok vitéz veszett,
Két fél népben sok elesett,
Kozák sánczban bérekedett,
Éhség miatt ott epedett.
Mikor magyar talpon állott,
Jézust, Jézust hogy kiáltott,
Akkor az kozák orditott,
Ebek módjára ugatott.
De őket Isten megveré,
Az sánczban megéhezteté,
Népét magyarral veszteté,
Testét ebekkel éteté.
Sok szép zászlót elvevének,
Kozákoktól elnyerének,
Magyarok serénkedének,
Jó hirt nevet ők lelének.
Üzik Lupujt sok ezeren,
Szalad által az Neszteren,
Mint oly sebes folyó vizen,
Nézi Szucsvát keservesen.
Lupuj vajda szomorkodik,
Éjjel-nappal szomorkodik,
Szive gyakorta változik,
Éte-ita mert nem tetszik.
Szalada Tatárországra,
Mint kedvetlen szállására,
Nem fér lóhus az fogára,
Mert szokatlan ahoz gyomra.
Az mit észik, nem jó ízű,
Italát mondja: keserű,
Orczája hervadott színű,
Szeméből könyve sokszor jő.
Előbbeni állapotja,
Jut eszébe víg lakása,
Magát nem muzsikáltatja,
Búra fordúlt minden dolga.
Légyen néki ő kereste,
Magának lőn veszedelme,
Máté hada megkezdette,
Az magyar erdőben érte.
Sok kéncsétől megfosztaték,
Uraságból levetteték,
Országából kiűzeték,
Idegen földre bújdosék.
Ott Lupuj el-elfelejtette,
Hogy szakállát megfestette,
Haja vállára eresztve,
Belé borúlt gyászba, szennybe.
Megszokta isten büntetni
Valaki magát elhiszi,
Más állapotját irígyli,
Az mint Lupuj kezde járni.
Aki más alá vermet ás,
Maga esik bele nem más,
Arról tanít a szent írás,
Lupujról erről példát láss.
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 91-92. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése