(A korabeli helyesírás meghagyásával!)
Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te ujra itt vagy jó gólya-madár;
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza vissza! meg ne csaljanak:
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza vissza! nincs itt kikelet.
Az élet megfagyott, megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
S toronytetőn keresvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.
Jobb ha házamról elhurczolkodol…!
De mellyiken tudsz fészket rakni, hol
Átkot s kétségbeesést ne hallj alul…
S ne félj az ég istennyiláitul?
Nem nem! csak vissza! dél szigetje vár;
Boldogabb vagy te, mint mi, jó madár!
Két hazát adott néked végzeted;
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!
Repülj repülj! és
délen valahol
A bujdosókkal ha
találkozol:
Mondd meg nekik,
hogy pusztulunk, veszünk;
Mint oldott kéve,
széthull nemzetünk…!
Sokra sír, sora vak
börtön berúl,
Kik élünk, járunk
búsan, szótlanul;
Van a ki felkél, és
sirván megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.
A mennyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett;
A vén lelke örömmel eltelik:
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mit tölgy kivágatánk:
A kidőlt fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádoskodik.
Testvért testvér, apát fiu elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten:
Megútálni is kénytelen legyen!
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése