Mi okból késtek
annyit véres árnyak,
Ti ott a ködben járó égi rémek?
Elmúlt az éj… a hajnal felpiroslott,
A sírlakók ilyenkor hazatérnek.
S úgy tetszik, mintha hangok szállanának
Felém, szárnyán a hűs korányi szélnek,
Hah, úgy van… úgy… jól hallok… nem csalódom,
A véres árnyak hozzám így beszélnek:
„Azt várjuk mi is, a hajnal sugárát,
Azt várjuk titkon epedő kebellel,
Ha nem csalódom, az ott nem a hajnal
Sugára – elhidd – még nem köszöntött fel.
Majd, majd midőn a jóltevő szabadság
Szent napja felsüt a szegény hazára,
Akkor derül számunkra föl a hajnal’
Sírunkba visszaszólító sugára.
Akkor fogad be minket a koporsó…
Addig nem ismer nyugtot sértett árnyunk,
A nagy világon, a szegény hazában
Ijesztve és biztatva szerte járunk.
Lesz olyan, aki szellemünk láttára
Fölsír, fölrezzen legmélyebb álmából,
Lesz olyan, akin fájdalom vonul el,
Haragra lobban és tettekre lángol.
De akkor, akkor a hajnal fényére,
Sírunkba visszatéredünk pihenni,
Kialszik szűnk virrasztó szenvedélye,
Álmunk’ nem háborítja semmi… semmi.”
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése