Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető…
Lágy fa-kereszt igen alant,
Alantabb az egyszerű hant.
Sok lány kijár a falubul,
S a kedves sírján leborul,
Csak egy barna szomorú lány
Nem térdel senki sírhantján.
Halaványon egyedül áll,
Mint a letört liliomszál,
Vagy mint magános sírhalom,
Melyet emelt a fájdalom.
„Letört virág! gyönyörű lány,
Látom, hogy a kebeled fáj,
Keress írt szűd fájdalmára
Borulj kedvesed sírjára.”
„Leborulnék, de nem lehet.
A sors neki sírt nem emelt;
Mert a honvéd, kit szerettem,
Ott maradt az ütközetben.”
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése