I.
Harmat csillog a rózsalevelen,
Bánat fekszik az én bús lelkemen,
Te tudod csak édes jó istenem,
Éjjel-nappal hogy én mért könnyezem.
Reggel korán és hűs estalkonyon
Andalgok a csendes Tisza-parton,
Bésírom a habokba könnyeim,
Hogy így tán enyhülnek keserveim.
Honvéd! honvéd! lelkemnek mindene,
Te vagy szívem édes-bús gyötrelme,
Imáim közt érted szent hála kél,
Mert szeretett hazádért vérezél.
Ott, hol vitéz őseidnek vére
omlott a szabadság szent földére,
A virágzó völgyeken s halmokon,
Bús szellő leng a sírvirágokon.
Isten veled hősök unokája!
Legyen hazád nyugalom hazája,
Örökzöld viruljon sírhalmodon,
Hol érted s hazádért imádkozom.
II.
Ha megunom magam a pusztába,
Kapom magam megyek a csárdába,
Odasúgok a korcsmárosnénak,
Hogy hozzon bort jó borivójának.
Eszemadta barna
menyecskéje,
Add hát nekem
szívedet cserébe,
Ha aztán
megszeretsz, foglalóba
Nyomj egy csókot
szomjas ajakamra.
Ha itten-tájt
töltöm az éjszakát,
Úgy őrizlek mint
szemem világát,
Nem kell nekem
senki dicsősége,
Te vagy szívem nagy
gyönyörűsége.
Ünnepnapon a messze
pusztába
Ha béhallik a
harang zúgása,
Elvágtatok ismét
ide hozzád…
Most pedig adj’
isten jó éjszakát.
III.
Alkonyodik
alkonyodik végtére,
Leszállt a nap is
nyugovó helyére,
Nemsokára feljő az
én csillagom,
Ott, hol értem eped
az én galambom.
Szelíd fénnyel
ragyogó hold sugára,
Lövellj az én
kedvesem ablakára,
hintegesd bé tündér
csókkal álmait,
Hogy álmában
felejtse fájdalmait.
Hegyen, völgyön,
patakon át messzire,
Repül, repül a
madárka fészkibe…
Szép kis madár, ha
majd el fogsz pihenni,
Add át nekem a
szárnyadat repülni.
Ha egy csókot
lophattam a Rózsámra,
Visszaviszem szárnyacskádat
hajnalra;
Te ismét elszállhatol a világba,
Hadd maradjak én egyedül magamba.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése