*) Nincs most divatosb eszme, mint Görgeit árulónak
nevezni. Én nem hiszem, nem tudom hinni. Ítélni mindenesetre a história fog, de
úgy gondolom, a költőnek mindig van joga meggyőződését a világvéleménnyel
szemben is, merészen kimondani. Sz. K.
I.
„Fuss, fuss e
földről, hol elátkozott vagy,
Mely már ezentúl
nem lehet hazád.
A legutolsó gyermek
is kárhoztat,
Legjobb barátod
követ dob reád.
Nagy voltál, mint
egy diadalmi oszlop,
Mit a dicsőségnek
egy nép emel;
A lemenő nap még
sokáig reszket
Hideg homlokán, égő
fényivel.
Nagy voltál, mit
egy fénytorony, mely büszkén
Lenézi, hogy zajong
az áradat.
Mint vívhatatlan
vár, erős s nagy voltál,
- És romba döntéd
önnön magadat!
Hideg homlokod
márványát virággal
Ujjongva koszorúzá
meg a nép.
- Mit tettél? hogy
kezed minden virágot
Eszeveszetten
önmaga letép!
Fuss, fuss e
földről, melyet elárultál,
Mely már ezentúl
nem lehet hazád.
Ne szenvedjen meg
többé hátán a föld,
Sehol se várjon
enyhület reád.
Még sírodban se
lelj nyugalmat, enyhet,
Rajt a virágok
hervadjaak el.
- A hazaárulónak
sírhalmára
A nép setét átka
dögvészt lehel!”
II.
Ez tehát a diadalmi
Ének, mellyel
kikíséred
Oh magyar nép!
földönfutó
Bujdosóvá lett
vezéred?
Ez tehát a
búcsúcsók, mit
Nyomsz a hősnek
homlokára,
Mikor mögötte
örökre
Elmaradt a hon
határa!
S aki tennap,
diadalba
Ünnepelt hős, nagy
és büszke:
- Ma nem egyéb, a
dicsőség
Egy kiégett hamvas
üszke.
Akinek kezére
tennap
A magyar nép sorsa
bízva,
Bujdosó lett ma
belőle,
Számkivetve,elátkozta.
Iszonyú kép,
gyászrámában!...
- Büszke homlok s
olyan halvány,
Lángoló szem, majd
meredten,
Majd cél nélkül
kóborolván.
Porban fekszik a koszorú,
Mit hálátlan nép
letépett;
Mellette egy
kettétört kard…
- Ismeritek ezt a
képet?
Nem lett volna-e
ezerszer
Jobb, meghalnod a
csatán,
Mint örökre ezt az
átkot
Hurcolni magad
után?
Fényes temetési pompa
Kísért volna sírodig,
Sírt volna a tárogató,
Sírtak volna hőseid.
Neveddel lett volna tele
A szegény nép hajloka,
Dicsőségedről örökre
Beszélt voln’ az unoka.
Szép hazádnak szent földében
Leltél volna temetőt,
A földbe, mit híven védtél,
Míg halálod perce jött.
Szentje lennél a magyarnak,
Neved dicső volna… s most?
Reményed sincs, hogy nevedről
A gyalázatot lemosd!
Egyedül jársz mint kísértet,
Mely a sírokból kikél.
Melynek halavány arcától
Minden ember lelke fél.
És ha hallasz hírt
a honból,
(Jobb volna hogy
azt feledd!)
Nem egyéb az. nemzetednek
Terhes átka főd
felett.
Kit ön nemzeted
elátkoz,
Adhat-e neked
vigaszt
Az öntudat: hogy te
mégsem –
Mégsem érdemelted
azt?!
Visszaadja-e a
tudat
Társaidnak életét,
Tiszta szíved
nyugodalmát,
És neved
becsületét?...
Oh tudom, hogy míg
búsan jársz
S ajkidon nincs
semmi szó,
Meg-megjelen lelked
előtt
Egy setét kép: a
bitó.
Látod őket, akik együtt
Forgattak kardot
veled,
- A csalódás
skorpiói
Megszaggatják
kebeled.
És ha alszol, lázas
álmod
Setét árnyakról
beszél…
- Lábaiknál elesett
kard,
Rajtok a
hóhérkötél!
És te élsz még…
milyen élet!
Gyötrelem, kín,
szenvedés,
Száz bitófának
halála
Ehhez mérve mind
kevés!
Oh de a nép arra
nem néz,
Nincs igazság
idelent.
A tömeg előtt,
tanuld meg,
Még a szenvedés se
szent!
Ő nem tud egyébre
nézni,
Csak sikerre, mely
vakít.
Győztél volna: égig
emel,
Buktál: tűrd el
átkait!
IV.
Óh menjetek,
nevének becsmérlői,
Kik azt mondjátok:
ő is áruló.
Mert nem tudom,
haragra, vérkönnyükre
Vagy megvetésre
méltóbb-e e szó?
Avagy mit mondok?
Vessétek csak bátran
A kárhoztatás
köveit reá!
Ő nem fél tőle…
nézzétek, mi büszkén
Tartja elébe dicső
homlokát.
És mégis, mégis, mi
csalódtunk benne,
Azt hittük róla,
hogy északi fény;
Mely vérben lángol
s piros fényt lövell szét
Magyarországnak
beborult egén.
De ő nem volt az.
Fényes csillag volt ő,
Mely olthatatlan
lángolással ég.
Mit unokáink is még
látni fognak,
Midőn az északfény
kialudt rég.
… De hol van most e
szép csillag világa?
Nem látod azt,
hiába keresed.
Azt vélnéd,
hullócsillag lett belőle
S a titkos
tengerekbe leesett.
Pedig csak sötét
felhő borítá el,
Mellyel bevonva az
ország ege,
E felhő: mások
átkos bűneiből
Szövődött balsors
setét fellege.
Mi nem fogjuk már e
csillagot látni,
De tán sugárt majd
sírjainkra vet.
Ha eljön az
igazságos jövendő,
S hatalmas szele
egy lehelletével
Szétűzi ezt a sötét
felleget!
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése