2016. nov. 2.

Sz. K.: Görgei Artur*





*) Nincs most divatosb eszme, mint Görgeit árulónak nevezni. Én nem hiszem, nem tudom hinni. Ítélni mindenesetre a história fog, de úgy gondolom, a költőnek mindig van joga meggyőződését a világvéleménnyel szemben is, merészen kimondani. Sz. K.

I.
„Fuss, fuss e földről, hol elátkozott vagy,
Mely már ezentúl nem lehet hazád.
A legutolsó gyermek is kárhoztat,
Legjobb barátod követ dob reád.

Nagy voltál, mint egy diadalmi oszlop,
Mit a dicsőségnek egy nép emel;
A lemenő nap még sokáig reszket
Hideg homlokán, égő fényivel.

Nagy voltál, mit egy fénytorony, mely büszkén
Lenézi, hogy zajong az áradat.
Mint vívhatatlan vár, erős s nagy voltál,
- És romba döntéd önnön magadat!

Hideg homlokod márványát virággal
Ujjongva koszorúzá meg a nép.
- Mit tettél? hogy kezed minden virágot
Eszeveszetten önmaga letép!

Fuss, fuss e földről, melyet elárultál,
Mely már ezentúl nem lehet hazád.
Ne szenvedjen meg többé hátán a föld,
Sehol se várjon enyhület reád.

Még sírodban se lelj nyugalmat, enyhet,
Rajt a virágok hervadjaak el.
- A hazaárulónak sírhalmára
A nép setét átka dögvészt lehel!”

II.
Ez tehát a diadalmi
Ének, mellyel kikíséred
Oh magyar nép! földönfutó
Bujdosóvá lett vezéred?

Ez tehát a búcsúcsók, mit
Nyomsz a hősnek homlokára,
Mikor mögötte örökre
Elmaradt a hon határa!

S aki tennap, diadalba
Ünnepelt hős, nagy és büszke:
- Ma nem egyéb, a dicsőség
Egy kiégett hamvas üszke.

Akinek kezére tennap
A magyar nép sorsa bízva,
Bujdosó lett ma belőle,
Számkivetve,elátkozta.

Iszonyú kép, gyászrámában!...
- Büszke homlok s olyan halvány,
Lángoló szem, majd meredten,
Majd cél nélkül kóborolván.

Porban fekszik a koszorú,
Mit hálátlan nép letépett;
Mellette egy kettétört kard…
- Ismeritek ezt a képet?

Nem lett volna-e ezerszer
Jobb, meghalnod a csatán,
Mint örökre ezt az átkot
Hurcolni magad után?

Fényes temetési pompa
Kísért volna sírodig,
Sírt volna a tárogató,
Sírtak volna hőseid.

Neveddel lett volna tele
A szegény nép hajloka,
Dicsőségedről örökre
Beszélt voln’ az unoka.

Szép hazádnak szent földében
Leltél volna temetőt,
A földbe, mit híven védtél,
Míg halálod perce jött.

Szentje lennél a magyarnak,
Neved dicső volna… s most?
Reményed sincs, hogy nevedről
A gyalázatot lemosd!

Egyedül jársz mint kísértet,
Mely a sírokból kikél.
Melynek halavány arcától
Minden ember lelke fél.

És ha hallasz hírt a honból,
(Jobb volna hogy azt feledd!)
Nem egyéb az. nemzetednek
Terhes átka főd felett.

Kit ön nemzeted elátkoz,
Adhat-e neked vigaszt
Az öntudat: hogy te mégsem –
Mégsem érdemelted azt?!

Visszaadja-e a tudat
Társaidnak életét,
Tiszta szíved nyugodalmát,
És neved becsületét?...

Oh tudom, hogy míg búsan jársz
S ajkidon nincs semmi szó,
Meg-megjelen lelked előtt
Egy setét kép: a bitó.

Látod őket, akik együtt
Forgattak kardot veled,
- A csalódás skorpiói
Megszaggatják kebeled.

És ha alszol, lázas álmod
Setét árnyakról beszél…
- Lábaiknál elesett kard,
Rajtok a hóhérkötél!

És te élsz még… milyen élet!
Gyötrelem, kín, szenvedés,
Száz bitófának halála
Ehhez mérve mind kevés!

Oh de a nép arra nem néz,
Nincs igazság idelent.
A tömeg előtt, tanuld meg,
Még a szenvedés se szent!

Ő nem tud egyébre nézni,
Csak sikerre, mely vakít.
Győztél volna: égig emel,
Buktál: tűrd el átkait!

IV.
Óh menjetek, nevének becsmérlői,
Kik azt mondjátok: ő is áruló.
Mert nem tudom, haragra, vérkönnyükre
Vagy megvetésre méltóbb-e e szó?

Avagy mit mondok? Vessétek csak bátran
A kárhoztatás köveit reá!
Ő nem fél tőle… nézzétek, mi büszkén
Tartja elébe dicső homlokát.

És mégis, mégis, mi csalódtunk benne,
Azt hittük róla, hogy északi fény;
Mely vérben lángol s piros fényt lövell szét
Magyarországnak beborult egén.

De ő nem volt az. Fényes csillag volt ő,
Mely olthatatlan lángolással ég.
Mit unokáink is még látni fognak,
Midőn az északfény kialudt rég.

… De hol van most e szép csillag világa?
Nem látod azt, hiába keresed.
Azt vélnéd, hullócsillag lett belőle
S a titkos tengerekbe leesett.

Pedig csak sötét felhő borítá el,
Mellyel bevonva az ország ege,
E felhő: mások átkos bűneiből
Szövődött balsors setét fellege.

Mi nem fogjuk már e csillagot látni,
De tán sugárt majd sírjainkra vet.
Ha eljön az igazságos jövendő,
S hatalmas szele egy lehelletével
Szétűzi ezt a sötét felleget!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése