(A korabeli helyesírás megtartásával!)
(Le dernier adieu du soldat)
Rózsi! e jelen levélben
Tudtúl adni akarom:
Hogy seregünk győzedelmes
S hogy ellőtték balkarom.
Mondhatom: sok csatát nyertünk,
Csontom kartács törte át,
Elfogtunk sok ágyut, poggyászt,
Engem két golyó talált.
Most kórházban fekszem, honnan
A halottakhoz megyek,
Itten küldök tiz forintot,
Testem ennyért vették meg.
Gondolám: ha meg kell halnom
S elveszít hű Rózsikám:
Nyugodtabban halok meg, ha
Értékem néki hagyám.
Hogy elhagytam vén anyámat,
Mármár haldoklott szegény;
Reméllem, egészen meghal
Levelem megérkeztén.
Mert ha e jó nő kigyógyult,
Ő érettem ugy remeg,
Hogy halálom hallatára
Rögtön guta üti meg.
Kérlek Rózsikám! kutyámat
Ne feledd, a jó Tiszát,
Főképen, ne mondd meg néki,
Hogy már többé meg nem lát.
Tudom, szörnyen örült volna
Látni káplárbotomat;
S mostan marhaként fog bőgni,
Hallva gyászos sorsomat.
Ha már így van,
csak az boszant,
Hogy illy távol ér
a vég,
Hon legalább
barátimnak
Jó éjszakát
mondhatnék;
Templom mögött
eltemetve,
Fakereszttel
síromon:
Látogatni el ki
jőne,
Falum népe a rokon.
Istenvéled!
Istenvéled
Rózsi mindörökre
hát!
Mert az ezred,
mellybe állok,
Szabadságra nem
bocsát.
Minden forog
körülöttem…
Ah! érzem – már –
végemet,
Irják már a
marsrutámat,
Rózsikám!
Istenveled!
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése