Mentovich Ferenc: Őrültek sírja

Észak hegyes vidékén – ott, ahol

A Kárpát e hazába behajol, -

Magára hagyva egy vad szikla áll.

Felhőkbe nyúló orma oly magas,

Hogy élő lény csak a királyi sas

S a zúgó felhő az, mi rája száll.

A szirt tövénél csendben, szabadon

Magányos völgy, árnyas liget vagyon.

A völgy ölében szellők lengenek…

És a liget daloktul áradoz,

Miként ha volna lant, szentelt koboz,

Melyet szelíden megpendítenek.

E szüntelen zengő lant húrjai –

Melynek zengését oly jó hallani –

A kis pacsirta és a csattogány.

A dalt itt semmi sem zavarja meg,

Csupán a kő, melyet a förgeteg

Letör magasan a bérc oldalán.

Így áll a völgy. Fenn a tető pedig,

Mely a felhők fölé emelkedik,

Nem mutat semminemű életet

A bevagdalt tető, a sas-orom,

Melyen csak felhő száll meg olykoron,

Sírkő gyanánt áll a vidék felett.

E sírköven sötét felhő a gyász,

Az irat rajttörés, rom, szakadás

És villámoktól bevagdalt jegyek,

Amely jegyekből kiolvashatók

A sír halotti, a vén századok,

Melyek alatta sírba tűntenek.

Egy kissé lejjebb a tető alatt

A bércnek arca más képet mutat.

Egy kis forrás ered szikláiból,

Másképp a táj itt is örömtelen,

Olyan miként a feldúlt arc, melyen

Szünetlenül könnyeknek árja foly.

S nem messze, hol e forrás felbuzog

Kiáll merészen egy vad sziklafok,

Egy a mélység fölé nyúló hegyél.

Emelve rá egy kőkereszt vagyon,

Hol minden reggel, minden alkonyon

Egy ősz zarándok istenhez beszél.

A táj csöndes. A nap éppen lement.

Ott áll az ősz setét mezébe fent;

Tekintetével szerte tétováz;

Majd ég felé emelvén két kezét,

Letérdepel… s e kép kel a beszéd,

Ekképpen kel ajkáról a fohász:

„Elhagytam e földet s örömeit,

A föld örömre engem nem derít.

Itt állok én magasan e hegyen –

Lépcső gyanánt szolgálnak e hegyek,

Miken  tehozzád közelebb megyek,

Dicső atyám, felséges istenem!

Itt a magasban fényesebb a nap,

A föld sötétebb és homályosabb. –

Megnyílnak itt az égi örömök,

Hisz romjain e bérc szikláinak

Fényes neved vagyon fölmetszve csak,

Fényes neved, a megszentelt örök.

Miként, miként egy jéglap, oly hideg;

Nem jön hozzá, nem látogatja meg

A földiségnek bűnös melege;

De annál fényesebben felragyog

E sima jégtől a menny s csillagok

Vezérvilágú szent szövetnéke.

Lelkem szabad, mint idefenn a lég,

Lefoszlott róla minden kötelék,

Mely a földhez csatolta szárnyait;

Szabad szárnyakkal repülhet feléd,

Ki a roppant világot építéd

S a csillagoknak milliárdjait.

Csak így lehet, csak így lehet nekem,

Körüllebegnem a nagy tengeren,

Bölcsességed végetlen tengerén,

Hol minden lépten és minden nyomon,

Az ég boltján, a kék hullámokon,

Hogy jó s igaz vagy, csak azt látom én.”

Így szólt az ősz fölkelt kebellel és

Ha föl nem hangzik egy vad nevetés,

Őrült kacaj, tovább beszélne még.

„Tovább, tovább, hab, szép szép… ha, ha, ha!

Ily szent beszédet nem hallék soha.

Minden szó benne tiszta bölcsesség.”

Szól- s föltekint a mélyből odalenn

Egy rémes arc, amelyen végtelen

Kín- s fájdalomnak tűnik fel nyoma.

Egy arc, melyen sebeknek helye forr,

Melyen csalódás, szenvedés, nyomor

Mélyen rovott barázdákat vona.

„Ki vagy te, mondd, - e kép folytatva szól –

Aki hazug beszédet olvasol

A természet könyvének lapjain? - -

Míg ott fent az istent magasztalod,

Más dolgok mennek vége itt alatt

A föld színén, sötétlő hantjain.

Imént, nemrégen fészkéből kikelt

A kis madár, s oly szépen énekelt,

Hogy rá bámult az alkony és az est;

Tán éppen az istent magasztalá.

Eljött az ölyv, és íme fölfalá

A lelkesedve zengő énekest.

Ez-e a jósága?... s igazságáról

Múltam könyvének minden lapja szól.

Előttem szent volt becsület s erény

Érettök vérem s  éltem áldozám…

S a becsület s erénynek aranyán

Én a csalódást s hitszegést vevém.

Nem zúgolódtam és nem csüggedék,

Gondoltam: hisz jó odafen az ég;

Mindent, mi most egyszerre elveszett,

Még visszaadja… a tengernyi bajt

Örömnapokkal adja vissza majd,

És kamatostul mindent megfizet.

S eljött a rég óhajtott percezet:

Föld és pokol egymással harcra kelt.

A szörnyű harcban én is ott valék.

Csatáztam… s azt nyerém jutalmamul,

Hogy a szabadság szent zászlóibul

Egy tépett rongyot én is elhozék…

Ki vagy, kinek most is e harc után

Isten jósága zeng fel ajakán?

Te ember nem vagy; ember nem lehet

Olyan természetű, miként az eb

Mely annál nyájasb és hűségesebb

Mentől többet kínozták, - s szenvedett.

Mi gondolat szállá meg lelkemet?...

Hah, úgy van… úgy… amott a bérc felett

Az isten vagy, ki fennállasz s beszélsz…

Minthogy az ember többé nem szeret,

Magad magadnak dalt, dicséretet

Mondandó, emberképet öltözél.

De szűmnek veled számadása van –

Így végzi – és őrülten felrohan…

Az út sziklák közt jobbra balra tér;

De léptei az utat elhagyák,

Miként a zerge, szirtről szirtre hág –

Csak egy-két perc… S ím a tetőre ér.

Ki alant álla, mindent láthatott,

Hogy átölelvén az imádkozót,

Mint ragadá le a mélység felé,

S minő nyugodt volt az ősz remete

Sugárzó arca, szent tekintete,

Amint azt buzgón éghez emelé.

Még küzdenek… de ím egy végrobaj,

S a csendtörő zajgásnak vége van…

A zaj megszűnt… nem hallszik semmi – csak

Véres nyomok, vérfoltok látszanak

A bérctetőn, a meredek falon.

A szörnyű zaj és zuhanás után

Elhallgatott a zengő csattogány

A völgy ölén a lombernyő alatt.

Oh szánó dalnok! kezdd el újra, kezdd

Hő könnyeiddel jöjj el csendes est:

Sirassátok meg a halottakat.

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.