Észak hegyes vidékén – ott, ahol
A Kárpát e hazába behajol, -
Magára hagyva egy vad szikla áll.
Felhőkbe nyúló orma oly magas,
Hogy élő lény csak a királyi sas
S a zúgó felhő az, mi rája száll.
A szirt tövénél csendben, szabadon
Magányos völgy, árnyas liget vagyon.
A völgy ölében szellők lengenek…
És a liget daloktul áradoz,
Miként ha volna lant, szentelt koboz,
Melyet szelíden megpendítenek.
E szüntelen zengő lant húrjai –
Melynek zengését oly jó hallani –
A kis pacsirta és a csattogány.
A dalt itt semmi sem zavarja meg,
Csupán a kő, melyet a förgeteg
Letör magasan a bérc oldalán.
Így áll a völgy. Fenn a tető pedig,
Mely a felhők fölé emelkedik,
Nem mutat semminemű életet
A bevagdalt tető, a sas-orom,
Melyen csak felhő száll meg olykoron,
Sírkő gyanánt áll a vidék felett.
E sírköven sötét felhő a gyász,
Az irat rajttörés, rom, szakadás
És villámoktól bevagdalt jegyek,
Amely jegyekből kiolvashatók
A sír halotti, a vén századok,
Melyek alatta sírba tűntenek.
Egy kissé lejjebb a tető alatt
A bércnek arca más képet mutat.
Egy kis forrás ered szikláiból,
Másképp a táj itt is örömtelen,
Olyan miként a feldúlt arc, melyen
Szünetlenül könnyeknek árja foly.
S nem messze, hol e forrás felbuzog
Kiáll merészen egy vad sziklafok,
Egy a mélység fölé nyúló hegyél.
Emelve rá egy kőkereszt vagyon,
Hol minden reggel, minden alkonyon
Egy ősz zarándok istenhez beszél.
A táj csöndes. A nap éppen lement.
Ott áll az ősz setét mezébe fent;
Tekintetével szerte tétováz;
Majd ég felé emelvén két kezét,
Letérdepel… s e kép kel a beszéd,
Ekképpen kel ajkáról a fohász:
„Elhagytam e földet s örömeit,
A föld örömre engem nem derít.
Itt állok én magasan e hegyen –
Lépcső gyanánt szolgálnak e hegyek,
Miken tehozzád
közelebb megyek,
Dicső atyám, felséges istenem!
Itt a magasban fényesebb a nap,
A föld sötétebb és homályosabb. –
Megnyílnak itt az égi örömök,
Hisz romjain e bérc szikláinak
Fényes neved vagyon fölmetszve csak,
Fényes neved, a megszentelt örök.
Miként, miként egy jéglap, oly hideg;
Nem jön hozzá, nem látogatja meg
A földiségnek bűnös melege;
De annál fényesebben felragyog
E sima jégtől a menny s csillagok
Vezérvilágú szent szövetnéke.
Lelkem szabad, mint idefenn a lég,
Lefoszlott róla minden kötelék,
Mely a földhez csatolta szárnyait;
Szabad szárnyakkal repülhet feléd,
Ki a roppant világot építéd
S a csillagoknak milliárdjait.
Csak így lehet, csak így lehet nekem,
Körüllebegnem a nagy tengeren,
Bölcsességed végetlen tengerén,
Hol minden lépten és minden nyomon,
Az ég boltján, a kék hullámokon,
Hogy jó s igaz vagy, csak azt látom én.”
Így szólt az ősz fölkelt kebellel és
Ha föl nem hangzik egy vad nevetés,
Őrült kacaj, tovább beszélne még.
„Tovább, tovább, hab, szép szép… ha, ha, ha!
Ily szent beszédet nem hallék soha.
Minden szó benne tiszta bölcsesség.”
Szól- s föltekint a mélyből odalenn
Egy rémes arc, amelyen végtelen
Kín- s fájdalomnak tűnik fel nyoma.
Egy arc, melyen sebeknek helye forr,
Melyen csalódás, szenvedés, nyomor
Mélyen rovott barázdákat vona.
„Ki vagy te, mondd, - e kép folytatva szól –
Aki hazug beszédet olvasol
A természet könyvének lapjain? - -
Míg ott fent az istent magasztalod,
Más dolgok mennek vége itt alatt
A föld színén, sötétlő hantjain.
Imént, nemrégen fészkéből kikelt
A kis madár, s oly szépen énekelt,
Hogy rá bámult az alkony és az est;
Tán éppen az istent magasztalá.
Eljött az ölyv, és íme fölfalá
A lelkesedve zengő énekest.
Ez-e a jósága?... s igazságáról
Múltam könyvének minden lapja szól.
Előttem szent volt becsület s erény
Érettök vérem s éltem
áldozám…
S a becsület s erénynek aranyán
Én a csalódást s hitszegést vevém.
Nem zúgolódtam és nem csüggedék,
Gondoltam: hisz jó odafen az ég;
Mindent, mi most egyszerre elveszett,
Még visszaadja… a tengernyi bajt
Örömnapokkal adja vissza majd,
És kamatostul mindent megfizet.
S eljött a rég óhajtott percezet:
Föld és pokol egymással harcra kelt.
A szörnyű harcban én is ott valék.
Csatáztam… s azt nyerém jutalmamul,
Hogy a szabadság szent zászlóibul
Egy tépett rongyot én is elhozék…
Ki vagy, kinek most is e harc után
Isten jósága zeng fel ajakán?
Te ember nem vagy; ember nem lehet
Olyan természetű, miként az eb
Mely annál nyájasb és hűségesebb
Mentől többet kínozták, - s szenvedett.
Mi gondolat szállá meg lelkemet?...
Hah, úgy van… úgy… amott a bérc felett
Az isten vagy, ki fennállasz s beszélsz…
Minthogy az ember többé nem szeret,
Magad magadnak dalt, dicséretet
Mondandó, emberképet öltözél.
De szűmnek veled számadása van –
Így végzi – és őrülten felrohan…
Az út sziklák közt jobbra balra tér;
De léptei az utat elhagyák,
Miként a zerge, szirtről szirtre hág –
Csak egy-két perc… S ím a tetőre ér.
Ki alant álla, mindent láthatott,
Hogy átölelvén az imádkozót,
Mint ragadá le a mélység felé,
S minő nyugodt volt az ősz remete
Sugárzó arca, szent tekintete,
Amint azt buzgón éghez emelé.
Még küzdenek… de ím egy végrobaj,
S a csendtörő zajgásnak vége van…
A zaj megszűnt… nem hallszik semmi – csak
Véres nyomok, vérfoltok látszanak
A bérctetőn, a meredek falon.
A szörnyű zaj és zuhanás után
Elhallgatott a zengő csattogány
A völgy ölén a lombernyő alatt.
Oh szánó dalnok! kezdd el újra, kezdd
Hő könnyeiddel jöjj el csendes est:
Sirassátok meg a halottakat.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése