Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz (1796-1810 között)

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
     Nem látod a bosszús egeknek
          Ostorait nyomorult hazádon? 

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
     Ámbár ezerszer vak tüzedben
          Véreidet, magadat tiportad. 

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
     Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
          Ostromokat mosolyogva nézett. 

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
     S világot ostromló töröknek
          Napkeletet leverő hatalma; 

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
     A szent rokonvérbe feresztő
          Visszavonás tüze közt megálltál: 

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
     Birkózva győztél, s Herculesként
          Ércbuzogány rezegett kezedben. 

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
     Szélvész le nem dönt, benne termő
          Férgek erős gyökerit megőrlik, 

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
     A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
          Róma ledűl, s rabigába görbed. 

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
     S hazája feldúlt védfalából
          Rak palotát heverőhelyének; 

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
     A nemzet őrlelkét tapodja,
          Gyermeki báb puha szíve tárgya. - 

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
     A fél világgal szembeszállott
          Nemzeteket tapodó haragja. 

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
     Oh! más magyarral verte vissza
          Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! 

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
     Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
          Játszva emel, s mosolyogva ver le. 

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
     A büszke Karthágó hatalma,
          Róma s erős Babylon leomlott.

(Végleges formája: 1808-ban)

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 156-158. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Simonyi Imre: Szülőfalum

(A kép forrása: http://urszu2.blogspot.com/2010/08/erdelyi-es-csango-koltok-simonyi-imre.html)

Ahol születtem: falu volt,
Ott sarkon állt a sarki bolt.
S a szélin széles faluszél,
hol szeles időn fútt a szél.

S e sarok felé kaptatott
három repedtsarkú sarok:
(tiszta nép feslett gyermeke)
Horváték kancsi Esztere

s „félláb-Mari”, ki Aradon
tavaly még selyem pamlagon
hentergett, míg egy alkonyon
általröpült egy balkonon...

S nyomukban én... ki Schenk Misi
kocsmájában két ménesi
meg egy gyoroki flaskomon
emtettem gyarló virtusom:

mímelhessék a bátorat
a térdben remegő inak,
míglen a Piactéren át
űztem másfél pár láb nyomát.

Ám akkorra már „állt a bál”:
csöcsörészett Varga-Huszár
(az ártézi kútnál) s úri-
mód tapenolt Herkó Gyuri:

falurossza két jó lator
(egy balról, másik jobbomon)
s megváltó-megváltatlan én
közbül, - ki megváltást remél.

Lator-világ! ringyó-remény!
akkor még benned bíztam én,
ám akkor is úgy: - ellened
ácsoltam már keresztemet.

Az a kút!... Az a kocsmakert!...
Másfél-Magdolnám!... Elszelelt
bűnös-bűntelen messiás
korom!... Elmaradt lábmosás!...

Örökre elmaradt csodás
mocskos-kéz-mosta tisztulás!...
- S te világvégi faluszél,
hol szélcsendben se fú a szél:

nemzettél, szültél engemet:
álltóhelyben megkergetett
futót, kit idecövekelt
a hon (mit sehol, sose lelt).

A nagyvilágon e kívül...
(ma már tudom) a szív kihűl,
s a kisvilág, mi megmaradt
belül (fészek, eresz alatt)

arra elég csak: (ha elég!?)
- mint pusztában a puszta lég –
eszméid szétzüllő sorát
egy rögeszmévé komprimáld.

Szülőföld, születés, haza
köldökzsinór kapcsolata:
(s az is elmetszve!) még ha köt
is úgy csak: hol el-, hol visszalök.

Ahol születtél – falu volt.
A sarkon – sarki kocsma volt.
Az a másfél-lány – kurva volt.
- Kurva egy szülőfalu volt.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról 16-18. old.  – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Csoóri Sándor: A lángész itt sétált mezítláb (1981)

Kodály Zoltán emlékére

A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,
túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,
de látszott rajta, hogy közben
a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó,
kék, fehér, sárga láng-darabkákra, melyek fölgyújthatnák
az erdőt... Megállt s lába nagyujja
ámulva nézett egy vankondtúrást.
Mozgott, púposodott a porhanyós föld,
mintha rég halott barátai keresnének
vészkijáratot a temetőből.
Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte kajánul,
a csontom még teli van muzsikával s ha fölértek
zene fogad majd benneteket,
fűsusogás és mátrai szél
és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan
betyárkoporsókra húsvét napján
s jártok a gyöngyön mezítláb,
ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,
szemetek helyén kék mennydarabkák,
hogy látva lássatok,
hogy látva lássatok.

(Forrás: „A civódó magyar” – Versek népről, hazáról  147-148. old. – Válogatta és szerkesztette Hegedős Mária – Móra Könyvkiadó 1985.)

Rafael Alberti: A pallér-angyalok

Fagytól gipsszé dermedetten,

havas éter-zubbonyukkal,

Paradicsom hét állványán

ereszkedve le, arannyal

szegélyezett mellvédek közt,

hágcsón, amely láthatatlan,

halántékomat kiásni

jön a három pallér-angyal.

Míg a második mennyország

ablakában, a szabadban,

szabad szélben, mely jön és megy,

ringva szabad akarattal,

azt se tudva: jönnek? mennek?

távozó fénysugarakban

szendereg testem mezítlen –

csilló mész-lepel alattam.

- Angyalok, mit is akartok

háromfelé szelt agyammal?

Gipszbánya, és égi vödrök

merik vérét szakadatlan,

s fönt, a hetedik mennyország

állványán, fönt a magasban,

csillagokat s palotákat

meszel három pallér-angyal.

(Ford.: Somlyó György)

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek  old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Victor Hugo (1802-1885): A jövendő

 

Oidipusz fiai, és Ábel és te Káin!

Hány vérpad lett vörös a múlt testvér-vitáit!

Csaták! - ó, fekete lobogók! szemfedők!

Ó, síroknak sötét nyílta idő előtt!

Mikor fogjuk, agy ég! a halált látni halva?

Ó, szent béke kora!

A háború, e szajha,

a véletlen ágyán gyalázatos rima.

A kontár Tamerlán s a barbár Attila

a szeretői; únt, ocsmány, kegyet nekik vet:

tömegsírt készítget minden reményeinknek,

ledöfi a tavaszt, tapos az örömön,

s mert ő a gyűlölet, nagy ég! hogy gyűlölöm!

Benned bízom, kit rejt a sötétség nagy odva,

Jövendő!

Különös rejtelmekkel vívódva,

vak labirintusunk mélyén száz oldalon

veszély és csapda vár, váratlan borzalom;

de a titkos fonál mindig kezünkbe lesz, és

bár vad párbajt vívott Atreusz és Thüesztész,

bár Behemót felett győzött Leviatán, -

én hiszem: jő a perc, s nyitva lesz a talány.

Nem hullhat örök árny az emberek szívére.

Nem! az emberiség nem arra van ítélve,

hogy tehetetlenül üljön a  sír fagyos

szélén, mint Ombosban a zordos Jeroos,

vagy mint Argoszban a jajveszéklő Elektra.

 

Egy nap, én, aki nem adok a fantomokra,

megnéztem Waterloo oroszlánját. A sík

mezők között az út egy vízmosásba vitt;

körül a szürkület utáni fény derengett;

csak mentem egyenest az árnyakfedte hegynek.

Zaklatott szívvel, mert a vér, kard és halál

diadala nekem mindig új borzadály.

A néma sík fölé kiugrott az oroszlán;

lentről merengtem el homályló magas ormán;

moccanatlan dacolt a végtelen fölött;

s úgy éreztem, hogy ott, egekbe száműzött

magányában, a kék, gőggéfagyott magasban

az emlék iszonyát hordozza lankadatlan.

A szégyen tanuja itt állt merőn s vadon.

S míg mentem, nőttön nőtt árnyéka arcomon.

S roppant talpáig így nehezen elvergődve,

szóltam: azt várja csak, hogy álom száll a földre,

de hajthatatlan; és, mikor leszáll a nap,

e bronzból biztosan rekedt bőgés riad;

s az emberek e rém-látástól menekülve,

nem tudják, hogy a szörny, vagy tán a menny üvölt-e.

Lassan, óvatosan így mentem közel én...

Villámot vártam és - egy dal csendült felém.

E szörnyű szájból egy lágy hang csengett szerényen.

Valami rémítő, irdatlan üregében

egy vörösbegy rakott fészket; e sugaras

kis jövevény, akit megáldott a tavasz,

s ez érc-ajkak közé, e tátott fogsorokba

rakta tojásait, cseppet meg nem riadva;

s a komoly kis madár így énekelgetett.

A tragikus orom, akár egy szirt, meredt

 a hajdan annyi könny- és véráztatta síkra;

s ahogy tűnődtem ott, figyelmem nem lazítva,

éreztem, hogy fölém egy mély szellem hajol,

s megértettem, hogy - ó, népek! - mi ott dalol,

az a remény - a volt kétségbeesés szívébe;

s a háború veszett szörny-torkában - a béke.

 

(Ford.: Somlyó György)

Rafael Alberti: Amaranta

... saruzta

széllel...*

GÓNGORA

(Kálnoky László ford.)

Ékesre csiszolt kebled, Amaranta,

mint amin agár sima nyelve játszott.

Két citrom-portikusz, miket az árok

választ ketté, mely fölfut a nyakadba.

Vörös haj hídja ível és alatta

tűzbe borúl a gyűrűs elefántcsont.

Vérengző fogad, sebző, belemártod,

s a szél, lecsapva, felkap a magasba.

A magány, mely aludt a sűrüségbe,

lábát zefirrel saruzva, a hársak

ormáról a sík tengerére lép le.

A homályból sötét testébe láng csap,

s Amarantához s kedveséhez érve,

közébük hullong fekete zsarátnak.

(Ford.: Somlyó György)

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 39. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Victor Hugo (1802-1885): A vetés évszaka. Este

 

Ez már az alkonyati óra.

Nézem a kapu küszöbén:

a végső unkafordulóra

hogy hull a végső, esti fény.

 

Az árnyék-mosta nagy mezőben

vén embert látok, rongy-ruhást,

barázda-hosszat hinti bőven

az eljövendő aratást.

 

Hatalmas, fekete alakja

a földeknek fölébe nő,

s a bizonyosság átitatja,

hogy hasznosan fut az idő.

 

Lép, lép a tág síkon keresztül,

nagy, széles ívben szór magot,

keze nyílik, majd újralendül -

titkos tanú, én hallgatok,

 

amíg az est, fátylát kibontva,

a felmorajló árnyon át

beleírja a csillagokba

a magvető mozdulatát.

 

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)

Victor Hugo (1802-1885): Alkonyra hajlik már az évszak

 

Alkonyra hajlik már az évszak,

nő a homály, fogy a derű,

a dombra hűvös szárnyú szél csap,

fél a madár, fázik a fű.

 

Augusztus küzd az őszi haddal;

nem ringat jégmadárt a hab:

egy percet elveszít a nappal,

és egy sugárt a pirkadat.

 

Némán tapad a mennyezetre

a légy, mint akit csapda zár,

s mint földre hullott hópehelyke,

apránként olvad szét a nyár.

 

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)

Rafael Alberti: A mafla Rafael (Tréfás önarckép)

Kint az utcán ki megy el?
Az a mafla Rafael!

Égből pottyant a bolondja,
vagy pokolból? Vasa sincsen.
Pulykafiók, ki se serken
még a taraja, se tolla.
Csip-csip! csípne, s azon nyomba
máris őtet csípik el.

Ki megy el?
Az a mafla Rafael!

Bár nincs mire, vajmi büszke,
tücsök csak, nem úri hangya,
egyebe sincs, csak a hangja,
hangja-sincs kódiska tücske,
kalickában hegedűlve,
sehol sincs számára hely.

Ki megy el?
Az a mafla Rafael!

Ostobácska, kis bolondom,
folyvást lebzsel utcahosszat,
ahol bátran összehordhat
hetet-havat – el se mondom...
Ámde helyt áll a porondon
mindig egy szál szegfüvel.

Ki megy el?
Az a mafla Rafael.

Eszméletlen elragadják
orgonás Szent Jinojito
batárján az elbutító
pápaszemes gunaracskák.
Tip-top, nézzétek a balgát,
mennyi hű visszhangra lel.

Ó, mert ő az, ő megy el,
az a mafla Rafael!

(Ford.: Somlyó György)
(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 33-35. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Victor Hugo (1802-1885): A várúr vallomása

 

 

Ó figyelj rám, Magdaléna!

Eltűnő a völgy ölén a

fagy, min nem rég fű-fa tűrt.

Jöjj oda, hol a berekbe

bolygó szolgám gyűl seregbe,

hogyha messze szól a kürt.

 

Jöjj! majd mondják, Magdaléna,

a tavasz, mitől a széna

sarjad, s a rózsaszál virít,

kedvedért hogy még ma éjjel

gyomra, gazra szerteszéjjel

szép viráglepelt terít!

 

Bár lennék, ó Magdaléna,

gyapjasan, fehéren én a

bárány, mit kezed becéz!...

Bár lennék a kis madárka,

mely repül a tág határba,

s két szemed utána néz!...

 

Bár lennék, ó Magdaléna,

remete, ki Tombelénba'

gyóntatószékében ül,

ha fülébe súgja ajkad

azt, mitől nyomot terajtad

szűzi bánatod törül!...

 

Bár lennék, ó Magdaléna,

éber szemmel éj felén a

pille, mely, ha nyugszol el

s ágyadon homálynak árnya,

ablakodra száll s ott szárnya

rezgő verdesése kel;

 

Kebled akkor, Magdaléna,

megvillanna énfelém, a

fűzőből búvón hamar;

magad pőrén látva szűzi

félsz a pírt arcodba űzi,

s lepled tükröt eltakar!

 

Ha akarnád, Magdaléna,

mind eléd, lakodba mén a

hűbér, - csatlós, - szolga-had,

és szobádban drága kelme

drága díszével benyelne

puszta ívet és falat!

 

Ha akarnád, Magdaléna,

fejkötődre majd, helyén a

lombnak, mit hajt zsenge ág,

kapnád fényét koronának,

gróf vagy báró asszonyának

ékét, min gyöngy a virág!

 

Ha akarnád, Magdaléna

úrnővé tennélek én ma,

én vagyok a gróf Roger;

hagyd el kunyhód, hagyd el értem,

vagy, ha kedved így se sértem:

grófod pásztor lenni mer!

 

(Ford.: Kemény Ferenc)

Rafael Alberti: Kikiáltó

Tessék színes felhőt, tessék,

gömbölyűt és szép pirossat,

mitől csillapúl a hőség!

Tessék gyertyát, tarka gyertyát,

mit alkonyok aranyoznak,

s hajnaloknak pírja leng át!

Fényes csillagokat tessék,

mennyei barackfa ágát

rázva, épp most szüretelték!

Tessék havat, tüzek lángját

és a kikiáltó versét!

(Ford.: Somlyó György)

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 33. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Victor Hugo (1802-1885): Versikém

 

 

Kertkapudnál megjelenne,

messziről repülve bár,

versikém, ha szárnyas lenne,

szárnyas - mint a kismadár.

 

Kandallód befűtve - benne

szikra vón, mely szállni kél,

versikém, ha szárnyas lenne,

szárnyas - mint a víg kedély.

 

Éjjel-nappal ott pihenne,

hozzád szállván, szíveden

versikém, ha szárnyas lenne,

szárnyas - mint a szerelem.

 

(Ford.: Kemény Ferenc)

Victor Hugo (1802-1885): Holnap, korán

 

Holnap, korán, ha fény borítja be a rónát,

elindulok. Látod, hogy vársz reám tudom.

Megyek völgyön, hegyen, erdőn, réten, folyón át;

nem maradhatok így tetőled félúton.

 

Megyek, gondjaimon meredt szemmel borongva,

nem is látok, fülem nem éri semmi nesz;

egyedül, szomorún, két kezem összefonva,

bánattól görnyedőn - s a nap éjtszaka lesz.

 

Nem nézem a Harfleur felé húzó vitorlát,

sem az arany napot, amint lealkonyul,

de ott fáradt szemem kis sírhantot mikor lát,

egyszerű mezei bokrétám arra hull.

 

(Ford.: Kemény Ferenc)

Victor Hugo (1802-1885): Az ezernyolcszázötvenkettő január elsejei Te Deum

 Ó, pap, a sortüzek visszhangja éneked,

ne várj hát érte hálát;

a guggoló halál hátad mögött nevet,

karjára hajtva állát.

 

Ó, pap, az ég szüze s angyala mind remeg,

megpillantván a füstöt,

midőn ágyúkanóc lángjával gyújtja meg

a szent gyertyát a püspök.

 

A tanácsban szíved magas helyet remél,

ha pártol a szerencse.

Ám jó. De akkor ossz áldást, ha már a vér

nem hull a kövezetre.

 

Éljen Gessler, a hős! Tell Vilmos - vesszen ő!

Hörgő orgona-zsoltár.

Érsek, templomodban a hullaházi kő-

lapokból áll az oltár.

 

Míg így szólsz: - Te Deum! Dicsérünk, Zabaóth,

seregek fejedelme! -
A tömjén illata félig hantolt sírok

gőzével olvad egybe.

 

Gyilkoltak éjjel és nappal kegyetlenül,

nőt s gyermeket se szánva!

Bűn és gyász! Sas helyett dögkeselyű repül

ma már a Notre-Dame-ra.

 

Magasztald pazarul a gyilkos banditát;

holtak, ti hallottátok!

Isten lát téged, és előtte hő imád

úgy hangzik, mint az átok!

 

Algír s Cayenne felé már elhajóztak a

szomorú száműzöttek;

Bonaparte Lajost látták idehaza,

ott hiénák nyüzsögnek.

 

Hány munkás, hány paraszt! Mind-mind részese lett

a zord számkivetésnek!

Nézz jobbra, s azután vess egy tekintetet

balra is, Sibour érsek:

 

Árulás és Lopás a te két szerpapod;

Istened s lelked add el.

Végy hóhérkötelet, s kántálj Te Deum-ot

fődön püspöksüveggel!

 

Misédhez gyilkolás minisztrál, és mikor

kis neszt hall, már tüzeltet.

A sátán tölt neked, és nem a misebor

festi vörösre kelyhed.

 

 (Ford.: Kálnoky László)

 

*

 (Hugo, Victor francia író és költő, a késői romantikus korszak nagy alakja. Írt lírai verseket, regényeket, színdarabokat. A haladás szenvedélyes hangú harcosa, a szegények és elnyomottak barátja. Istenhívő, de gyűlöli a papságot és a vallást.)

Rafael Alberti: Ha földön...

Ha földön halna ki hangom,
vigyétek ki a tengerre
s fektessétek le a parton.

Vigyétek ki a tengerre
s kiáltsátok kapitánnyá
egy gőgös, fehér fregatton.

Ó, ha tengeri jelekkel
lenne feldiszítve hangom:
szívemen négyágu horgony,

horgonyon csillag ragyogna,
csillagon a szél s a szélben
csattogó fehér vitorla!

(Ford.: Somlyó György)
(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 29-30. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Rafael Alberti: Garcilaso...

Garcilaso visszajönne,
hű apródjaként kisérném;
lovagoknak ő a gyöngye.

Tengerész-gúnyám – ha nézném -,
válna rögvest harci mezre
ragyogó páncélja fényén;
lovagoknak ő a gyöngye.

Hej, ott állnék kengyelénél,
kalapom kezembe gyűrve,
s szavait szivembe vésném!
Lovagoknak ő a gyöngye.

(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek 28. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)

Victor Hugo (1802-1885): A boncok

 

Nyugtot lelhetek-e egy percre? Hogy tehetném!

Sibylla könyveit, Avesztát, Manu törvény-

könyvét, Talmudot és Védákat, Bibliát,

Koránt, vad brahminok s jámbor szufik sorát,

mondát, mesét, regét, szörnyű históriákat,

lelkeket roncsoló hiteket, babonákat,

ennyi szuvas, sötét odút feledhetek?

Aranyborjúk, griffek, szfinkszek, kísértetek,

démonok urai és papi fejedelmek,

aljas muftik, csalárd írástudók nyüzsögnek;

megáldotta kezük a vérontást, a gyászt,

őket Tiberius fizette, ők Judást,

ők nyomták Szókratész ajakát a pohárra,

ők juttatnák Jézust ma is a Golgotára,

e farizeusok, e szadduceusok,

ezek az ördögöt szolgáló angyalok,

e szanhedrin, zsinat. Hada sötét erőknek.

 

Alattomos döfés, tátongó, óriás seb!

 

Mily fonákság: igaz Isten, hamis tanok;

sok maszlag, mit az ész mégis befogadott!

Vérző, örök sömör, gyógyíthatatlan járvány,

melytől megbénul a lélek, mint a madárszárny!

 

Ó, aljas munka ez! Itt Mohamed, amott

Wesley és Loyola alakja imbolyog;

Kálvin és Cisneros perzselő lángja csap rám.

Ó, hamis próféták, bűvészek, a mutatvány

gyanús, utaitok görbék, törvényetek

alapja félelem, nem pedig szeretet.

Ti mind az örök arc eltorzítói vagytok;

sírból születtetek, nyilván ezért van az, hogy

a jósigék közül a kripta éje száll,

s mindannyi álmodó, mindannyi gyászmadár,

Ombos, Sztambul, Róma valamennyi fakírja,

míg a hamis mesék ezrét fejünkre szórja,

szüntelen rázza a gyászlepel ráncait.

 

Isten létét csak a csillagok hirdetik;

a bölcs jól tudja, hogy ő a fátyol mögött van,

ezért javallja, hogy keressük csillagokban;

az Isten zárt vidék, a hajnal zárja be,

a vallás pedig az égbolt szemlélete.

De néktek, papok, a mennybolt temploma nem kell.

 

Könyvetek köteles olvasni minden ember,

Astartét, Molochot, Venust, képzelmeket

az égboltra felírt nagy igazság helyett.

Ezért válik a hit babonává, s a kába

lélek és ész ezért borul zordfényű lángba,

ezért veszik körül éjjel rémalakok.

Az álnokság, amely az igaz templomot

lerontja, óriás, de törpék alkotása;

iszonyú az, mikor seregben jő a sáska.

Ó, hindu és zsidó, római és görög

mágusok, ellenünk rovarhad hömpölyög,

a ti seregetek e láthatatlan horda,

lelkünk ti vetitek mindenfajta pokolra;

lidércnyomásban él szegény nép,, s tudja már,

hogy Torquemada jön, ha eltűnik Omár.

Szünet nincs. A homályt keresitek, ti züllött

győztesek, nesztelen kúsztok, akár a hüllők!

Az erdőn és mezőn, az egész földtekén,

a nászágyakban és királyok fekhelyén,

a szent oltár alatt s mélyén a tömlöcöknek

a ti hadaitok csúsznak, másznak, nyüzsögnek.

Mohók, mindent tudók harácsol átkoz, áld

fajtátok, esküszik, csal, szolgát és királyt

játszik, sőt tündököl; hüllő is tetszeleghet.

Jól hallom, hogy milyen förtelmesen sziszegtek!

Óriás koncotok boldogan nyelitek,

és "eminenciád" egymás közt címetek.

Hódolni tartozik az atka a nyüveknek.

De oly sötétben és oly aprók nem lehettek,

s nem rejtőzhettek úgy, hogy észre ne vegyem

járás-kelésteket tulajdon testemen,

mint a bányászokét a bányában. Az éjet

ébren virrasztom át, úgy utálom a férget!

 

Tőletek jön a sok hazugság, gyűlölet

és marás, fekete, irgalmatlan tömeg.

Undorító csoda, mit föl sem fog az elme.

Mintha minden homokszem megelevenedne.

Semmi, minden. Nulla, milliók. Az iszony.

A férgek hada győz az oroszlánokon.

Rovarszörny. Iszonyú természetellenesség!

Soha ily hatalom, soha ily gyönge törpék.

Tiétek a világ, hiszen betöltitek.

Tiétek múlt s jövő; egyaránt tietek

öröklét és idő, álmatlanság vagy álom.

Bűzlő tömegetek végtelen éjszakákon

csupasz bőrünkre jő nászát megtartani,

s szaporodtok. Ugyan mért szolgáltatta ki

Isten a földet és mindent, amit teremtett,

a szőke gyermeket, a testet és a lelket,

otthont és templomot, szüzet s házasokat

a tetvek végtelen számú hadainak?

 

(Ford.: Kálnoky László)

 

*

(Hugo, Victor francia író és költő, a késői romantikus korszak nagy alakja. Írt lírai verseket, regényeket, színdarabokat. A haladás szenvedélyes hangő harcosa, a szegények és elnyomottak barátja. Istenhívő, de gyűlöli a papságot és a vallást.)