"Lányok, frissebb a hab, ha tüzben kél a nap,
Jertek, - az aratók még békén nyugszanak,
A parton nincs egy árva lélek -
Memfisz moraja is félénken tétováz,
S ártatlan örömünk nem látja senki más,
Csak a lomb s e hajnali fények.
Atyámnak csillogó, dús palotája vár,
De szebb nekem e halk, ezervirágu táj,
Mint porfir- és aranymedencék;
Boldog zenék nekem e légi hangok itt,
S a szellő illata édesebb, mint amit
Termeink füstölője hint szét.
Jertek! Oly hűs a hab, s oly tiszta kék a menny!
Lengjen a bokrokon azúr redős, selyem
Övünk áttetsző, röpke csokra!
Vigyétek koronám s féltékeny fátylamat,
Dőljünk bolondul és cicázva mind hanyatt
A lágyan loccsanó habokra.
Jertek! Jerünk! - De ni, amott a kora köd
Mit rejteget? - Mi ring a szemhatár fölött?...
Gyáva leánykák, mit remegtek?
Vén pálma törzse lesz, pirámis-látni jő,
A sivatag felől hozzák a rengető,
Nagy hullámok a tengerekhez.
De mit is?... Tétova szemem csak révedez;
Hermes bárkája vagy Isis kagylója ez.
Száll-száll a könnyű szél fuvalmán.
De nem! Csak egy ladik, - s benne egy kisgyerek,
A hullámok ölén oly békén szendereg,
Akár az édesanyja karján.
Alszik. S így messziről az úszó ágy olyan,
Minthogyha sodrana a nyugtalan folyam
Fehér galambot gyönge fészken,
A pici nyoszolyát a szél is fölveti
Himbálja kósza hab, - most örvény pörgeti,
És majdnem elmerül a vészben.
Fölébredt! Fussatok, ó, Memfisz lányai!
Már sír is!... Jaj, milyen anya dobhatta ki
Fiát a gyors, veszélyes árba!?
Kitárja kis kezét, habok morajlanak,
Ó jaj, ez a halál, - nem védi semmi, csak
Egy nádfonatú, rossz kosárka.
Mentsük ki őt! Talán egy kis héber fiú,
Kit halni szánt atyám, - ő oly zord, szigorú,
Az ártatlant is halni küldi!
Csöppség! A szeretet oly mélyen elfutott, -
Megmentem s így leszek anya, ha nem jutott
Sorsomul őt világra szülni!"
Hatalmas Fáraó leánya, szép Ifisz,
Szólt így, vezetve künn kísérő szüzeit,
A Nilus partján mint a szellő.
S amikor földre hullt aranyló fátyola,
A lányok, kik között a legszebb ő vala,
Azt hitték róla, vizi sellő.
S puha kis talpa már a zúgó habba jár,
A síró kisdedért remegve küzd, az ár
Vad sodra ellen is előtör,
A sajkát fogja már! S oly édes az a súly!
Ártatlan és szelíd-szép homlokán kigyúl
A büszkeség is, - most először.
A hullámot szeli, roppan a gyenge nád,
Partot ért, hozza már, - lépése lenge-lágy -
A fövenyen pihen a gyermek,
S bámész szemébe hull a lányok mosolya,
Kik alázatosan járulnak mind oda
S kis arcára csókot lehelnek.
Siess te is, aki kétségek közt, vadul
Gyötrődve lested őt, kit megmentett az Ur,
Jöjj csak úgy idegenül, árván -
Szívedre vonhatod kis Mózesed, ne félj,
Nem árul el a könny, s a boldog szenvedély:
Nem volt még anya a királylány!
S míg boldogan a szűz és büszkén lépeget
S viszi a vad király elé a gyermeket,
Kit megfürösztött anyja könnye -
A csillagok között a szárnyas angyalok
Kara az Ur előtt fölzendül, föllobog
S árad az örök dal özönje.
"Jákob, ne sírj tovább! A számüzés letelt!
Könnyed az iszapos Nilusba ne keverd,
A Jordán partja tárva néked.
Hiába tört reád az ellen, jő a nap,
És Kánaán elé indul a régi rab,
Góseni földről a te néped.
S ki ez a habra hányt, e gyönge csecsemő?
A sujtoló vezér, Szináj küldötte ő,
Akit a szűz irgalma meglelt!
Ti istentagadó, ti gőgös emberek,
Térdre mind: Izraelt egy bölcső menti meg,
Egy bölcső menti meg az Embert!"
(Ford.: Kardos László)
*
Hugo, Victor francia költő (1802-1885). A francia romantikus költészet vezető alakja. Lírában,, regényben és drámában egyaránt hatalmas sikereket ért el. Forradalmisága még nem szocialista, de bátor és nagyhatású. Törhetetlen erővel harcolt a francia reakció ellen és hosszú időt töltött emigrációban. Költészete rendkívül széles skálájú, az aktuális közélet és a magánélet élményei mellett feldolgozza a világtörténelem nagy mozzanatait is. Műveit haladó szemlélet, az emberiség nagy érdekeiért hevülő nemes pátosz hatja át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése