Part, város
Alél,
Halálos az éj,
Most halkabb
A halk hab
És hallgat
A szél.
Bujdosó jaj,
Gyenge nesz,
Éji sóhaj
Lengedez.
Riad és ráng,
Bús, lidércláng-
Üzte, vészhányt
Lélek ez.
A hang rikoltoz,
Mint fura dob.
Fürge kobold torz
Tánca, galopp.
Fut tova, mintha
Lábhegyen ingna
S szökdeli ringva
A langy habot.
A zaj ideszálldos,
Ekhózza a táj,
Mint klastromi átkos
Harang szava száll.
Tömeg zaja, durva,
Mely döngve, gurulva
Lohad, de megujra
Növeszti dagály.
Nagy Ég! A dzsinnek kripta-
Zugása, szörnyü zaj!
Lapuljunk, elföd itt a
Kanyargó grádics-alj!
Lámpám kilobban immár,
A párkány árnya himbál
S a mennyezetre ring már,
Amerre fut a fal.
Itt dzsinni hadak robognak
S örvényük füttye nő.
A fák röptükre ropognak,
Mint a lángoló fenyő,
Ez a nyáj súlyos, de fürge,
Tovaszáll a csöndes űrbe,
Mint villám-méhü, szürke
Ólomfelleg zúg elő.
Egész közel már! - Ámde könnyü
Kacagnunk őket zár mögött.
Mily lárma forr künn! Csunya-szörnyü
Vámpirok, sárkány, ördögök!
Tört szerelmen dől most a kertre,
Mint fü, ha zápor mosta-verte,
S öreg kapunk, a rozsdaverte,
Majd sarka bomlik, úgy döbög.
Pokoli zaj! üvöltöz sírva, döngve!
E banda, melyet hajszol a vihar,
Irgalmas Ég! bizton leszáll tetőnkre.
Karmos haduktól görnyedez a fal.
A ház sikolt és imbolyog botorkán,
Talán tövestől tépte ki az orkán
S fonnyadt levélként messzi elsodorván
Görgeti örvénylő hullámaival.
E szennyes esti démonoktól,
Próféta, ha megment erőd,
Tar homlokom a porba bókol
Szent oltárköveid előtt!
E hű kapukról fúdd le skarlát
Lehelletük szikrás viharját
S ablakunk hasztalan csikarják
E körmös szárnyu vakmerők.
Elmentek! - A ronda horda
Elinal, suhog s patás
Lábuktól nem nyög a porta,
Melyet nyűtt ezer csapás, -
Zúg a lég, láncuk csörögvén,
S átráng a rengeteg öblén
Tűz röptüktől deli tölgy vén
Sudarán a borzadás.
Szárnyunknak már joházik
Vad verdesése fönn,
A síkon tétovázik
Oly gyöngén, elveszőn,
Mintha kis szöcske fogna
Törékeny, halk dalokba,
Vagy jégeső kopogna
Egy vén ólomtetőn.
Foszlott szavakat küld
Hozzánk csak a szél,
Mint messzi arab kürt,
Ha bongva zenél,
Fojtott dala fájón
Fel-felbúg a tájon,
S a gyermeki álmon
Aranylik az éj.
A dzsinni népség,
Síri csapat,
Sürg a sötétség
Sátra alatt -
Mormol a méla
Had zaja, néha
Ily zene kél, ha
Rezzen a hab.
Zaj csitul... lám
Aluszik,
Parti hullám eluszik.
Lágy panasz zeng,
Ájtatos szent
Gyászol ott fent
Valakit.
Borong a
Nagy éj...
Nesz hangja
Ha kél.
Oly gyenge,
Hogy lengve
A csendbe
Alél.
(Ford.: Kardos László)
*
Hugo, Victor francia költő (1802-1885). A francia romantikus költészet vezető alakja. Lírában, regényben és drámában egyaránt hatalmas sikereket ért el. Forradalmisága még nem szocialista, de bátor és nagyhatású. Törhetetlen erővel harcolt a francia reakció ellen és hosszú időt töltött emigrációban. Költészete rendkívül széles skálájú, az aktuális közélet és a magánélet élményei mellett feldolgozza a világtörténelem nagy mozzanatait is. Műveit haladó szemlélet, az emberiség nagy érdekeiért hevülő nemes pátosz hatja át.
(Forrás:Kardos László válogatott műfordításai, Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése