Victor Hugo (1802-1885): A lelkiismeret

 

Vad-bőrbe bugyolált fiai közt zilálta

És sápadtan futott az utak viharában

Vad Káin, menekült, az Ur elől futott,

S mikor leszállt az est, megtörten eljutott

A roppant síkon egy óriás hegy tövébe,

S kifulladt fiai és fáradt felesége

Szóltak: "Dőljünk le itt s háljuk e hegy kövén."

De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.

S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben

Egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,

S e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,

"Nagyon közel vagyok" - mormogta s remegett.

Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán

Megindult komoran s futott tovább a pusztán.

És harminc éjen át és harminc napon át

Némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,

Lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,

Csak ment, álomtalan. S elérte már a tengert -

Asszírok földje lett utóbb e partvidék.

"Álljunk meg - monda ott -, ez biztos menedék.

A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."

S amint leülne, fönn a menybolt méla kékjén

Meglátta a szemet a horizont felett,

S fekete borzadás rabjaként reszketett,

"Rejtsétek el!" - sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,

Néznek a bús fiak a vergődő apára.

S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn

A pusztán kóborol, a sátras beduin:

"Vonjátok föl körém a sátor sűrü vásznát!"

S a hullámló falat legottan fölcsigázták,

S mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,

A szőke Cilla szólt: "Látod-e még, apó?"

S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,

"Még indig ott a szem!" - Kain felelte jajjal.

S Jubal, kinek fia most várról várra jár

És dobját pergeti vagy vígan trombitál,

"Építek én neki gátat - kiálta - nyomba!"

S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.

És Káin szólt: "A szem szüntelen idenéz!"

És Énoch szólt: "Torony kell ide, egy egész

Ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.

Egy nagy bárost rakunk, s egy várat is föléje.

Egy nagy várost rakunk bezárva jól falát!"

Akkor Tubalkain a kovács, nekiállt

S rakott egy óriás, emberfeletti várost,

És míg ő dolgozott a többi a lapályost

Fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,

S kitolták a szemét, aki csak arra járt,

És este nyilaik a csillagokba vágtak.

Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,

Nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,

A poklok városa se volt talán különb,

A tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,

A temérdek falak olyanok, mint a szikla.

"Az Istennek tilos!" - a nagy kapun ez áll,

S hogy elkészült a fal és elkészült a zár,

Elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,
De ez csak bús maradt. "Ó, mondd, eltünt-e onnan -

Rebegte Cilla most - eltünt-e már a szem?

És Káin reszketeg felelte néki: "Nem."

És aztán szóla még: "A föld alatt kívánnék

Lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,

Nem látnék semmit és nem volnék látható."

Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: "Jó."

Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,

Ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,

A zárókő felül keresztbe dőlt a bolton, -

És ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.

 

(Ford.: Kardos László)

 

*

Hugo, Victor francia költő (1802-1885). A francia romantikus költészet vezető alakja. Lírában, regényben és drámában egyaránt hatalmas sikereket ért el. Forradalmisága még nem szocialista, de bátor és nagyhatású. Törhetetlen erővel harcolt a francia reakció ellen és hosszú időt töltött emigrációban. Költészete rendkívül széles skálájú, az aktuális közélet és a magánélet élményei mellett feldolgozza a világtörténelem nagy mozzanatait is. Műveit haladó szemlélet, az emberiség nagy érdekeiért hevülő nemes pátosz hatja át.

*

 A francia romantika vezére s legnagyobb hatású művelője. Minden műfajban jelentőset alkotott. Pályája elején több balladát írt, de később is, 1859-1883 közt, kisebb elbeszélő művei között, a Századok legendájá-ban sok szép balladáját olvashatjuk. Ezek közé tartozik Az alvó Boáz is, bibliai tárgyú románcos idillje, továbbá a szintén bibliai tárgyú A lelkiismeret, amely Káin bűnhődésének romantikusan fölnagyított, remek ábrázolása. Hugo hisz a lelkiismeret emberformáló nagy erejében, hisz a halhatatlan életben, amelyben az igazságnak érvényesülnie kell, s hisz a jó Szellemben, aki megbosszulja a gonoszságot.
Az alvó Boáz forrása az Ótestamentum (Ruth asszony könyve); A lelkiismeret-é a Mózes I. könyvének IV. része. Az Hugónál elbeszélt történet a Biblia alapján egyéni alkotás. 

 

(Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból, Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.)