Lakner Sándor (1822-1847): Viszonlátás – November 6-dikán 1843.

 
Ne hidd, leány, hogy nem szerettelek,
Miért ne vallanám ki titkomat?
Még mostan is, ha reggel fölkelek,
S ha szúnyadásra int az alkonyat,
Imámba, melly az istenhez vezet,
Belészövöm szelid emlékedet. -

Csak tompa sziv s csalárd okoskodás
Állitja elfeledhetőnek azt;
Mit a sors multak örvényébe ás,
Hol a halón vihar nyög csak panaszt;
Az ifju sziv, oh, fönviraszta ott,
Holtán az ész elaggva szunnyadott.

Gyakorta búsan visszagondolok,
Olly gyorsan, oh, hová repültek el
Az üdvderüt mosolygó szép napok,
Csalképzetem hiú reményivel?
Hisz még jelennen is mosolyg a hold,
Melly titkos esküink tanúja volt.

Midőn kezed kezemben reszketett
S megszámolám szűd dobbanásait,
Hivém, hogy kő szilárdabb nem lehet,
Mint, melly szivrejtekemben ég, a hit;
Akkor talán még a lehetlenen
Sem kétkedendett elfogult eszem.

Ki rója ezt föl nékem vétekül,
Hisz az, kit túlvilági üdv tetéz,
Kirt a lány mint élteért hevül,
Miket nem volna önkényt hinni kész?
Igaz keresztény mert csak az lehet,
Ki tisztán, mint az angyalok, szeret.

S te könnyeden, mint játékát gyerek,
Enyelgve a szent érzemény felett,
Nem szánva, hogy milly mélyen szenvedek
Gúnyeszközül vevéd szerelmemet;
S bensőmben így habár siránkozám,
Jajongva nem fakadt panaszra szám.

A kor nyomán évek röpültek el
S a sorssal némileg kibékülék,
Oh, mert olly jól esik, ha a kebel
Példán okulva élvez, égi bék!
S kiszenvedett dühös csaták helyett
Megtörve bár ér csöndes nyughelyet.

De csakhamar letünt e szent idő,
Miért kell újra látnom tégedet?
Itt áll megint a kinos szenvedő,
Tört sajka a zajos habok felett;
S szivemben, míg pillámra köny tolúl,
Emléked él kiolthatatlanúl.

Egyért könyörg ez elhagyott kebel,
Ne vesd meg, oh leány, esdésemet.
Ha tán még e szegény sziv érdekel,
Mit nem sokára búja eltemet,
Sirasd meg, oh, hűven sirast meg azt,
Ki érted most is éjeket viraszt.

Ha majd dicső honába költözött
S körüllebeg sírtúli szellemem,
S nem lészesz boldog más karok között,
Ne zengjen ajkad átkot ellenem;
Hisz haldokolva is tanúm az ég,
Megvetve bár, rád áldást mondanék.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lakner Sándor (1822-1847): A kisded halála

Elállt a szív verése,
Örökre megfagyott,
S picin koporsójával
Mély sírba záratott.

És nem remélve, mégis
Csalódik minden ész,
Ha a szép gyermekecskét
H a l o t t n a k  hinni kész.

Nem élt ő a világnak,
Létét nem tudta még -
Csak  á l o m   f o l y t a t á s a,
Mit rá küldött az ég.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lakner Sándor (1822-1847): Népdal

Hét meg hat: az tizenhárom:
A farsangot alig várom,
Mint tavaszt a fürge fecske,
Mint urát az új menyecske.

Beh okos volt az a fajta,
Ki a párost kigondolta; -
Bús a leány, ha egyedül
Tornác alatt epedve ül.

De ha szépen mint virágszál
Hű Palkója mögötte áll:
Szive dobog örömében
Táncra kelne jó kedvében.

Kinek nincsen páros ágya
Be sem nőtt a feje lágya;
Azt sem tudja a nőtelen
Miért mosolyg nap az égen.

Gyakran könyez, gyakran sohajt,
Ismeretlent kiván, ohajt,
Egyszer izzad, másszor fázik,
Még sem tudja, mi hibázik?

Jertek hát előmbe, lányok,
Ártatlan szép gyöngyvirágok!
Ki meghódít utójára,
Azt viszem el a tanyára.

A barna hogy pirul amott,
Mintha tudna minden titkot,
Tudja is, hogy minden áron
Tőle függ csak boldogságom.

Jer hát elő, kedves Maris,
Te kis bohó, te kis hamis!
Ne sirj, hisz a jövő télen
Te lészsz az én feleségem!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Lakner Sándor (1822-1847): Búcsúmenet (legenda)

I.

Kór atyjok ágya szélinél

A herczeg két leánya áll,

Az aggot, sírvendégeül

Jött eljegyezni a halál,

Kit kincs, esengő kérelem

Könyörre bírni képtelen.

Az ősz nyugodtan halna meg,

De szíve fájdalomba vesz,

Mert serdülő leányitól

Gyámoltalan két árva lesz;

Jó anyjokat régóta már

Ürébe vitte síri zár.

S a herczeg éjtekintetén,

Bútengerének gyöngyeül,

A hosszu elválási kín

Bucsúkönyűje fölmerül;

És ajkiról e végszavak

Intés gyanánt viszhangzanak.

„Hogy csendes lelkiismeret

Vidítsa mindig a kebelt,

Fussátok a külcsillogást,

Ez álgyőzelmi csalfa jelt,

Mert a hiú fény, pompavágy

Boldognak lenni kit se hágy.

Azért hunyok jelenleg én

Istenben olly nyugodtan el,

Mivel körülem élvtanyát

Hiúság nem birt verni fel:

Szerény és elvonult szivem

Volt biztos óvó szellemem.”

Akart beszélni többet is,

De gyönge keble elszorúlt,

Sötét szemére a halál

Ködárnyu leple ráborúlt;

Még egy tekintet ég felé –

s örök nyugalmát föllelé.

II.

Szép volt a két herczegaszsony

Szép, miként a rózsahajnal,

Melly pirosló fellegekből

Lép elő aranymosolylyal.

Halmazokban áll, vitatták,

Pénz alant a várfenéken;

Ennyi kincsnek, ennyi bájnak

Nagy volt híre a vidéken.

a sok dalnok ajka őket

Ünnepélyesen kegyelte,

Túlmagasztaló hevében

Angyalok közé emelte.

S mert hiúság lelt tanyára

Szívök tiszta rejtekében,

Csillogás után sovárgtak,

S eltünt keblükből az éden.

Tétovázó útnak indult

Így a két szép herczegasszony,

S nem volt, a ki gyámolólag

Biztos pályaczélt mutasson.

Ifju fő és ifju elme,

hogyha nincs koros vezére,

Szárnyszegetten hull magasból

A viszályok küzdterére.

Atyjok czélszerű tanácsi

Csakhamar feledve lőnek,

S a javasló ész szavára

Oktatást habozva vőnek.

Győzött végre a hiúság,

Hasztalan beszélt az elme,

Kényuralgó lett fölöttük

A pazarfény túlszerelme.

Köznap is gyémántkövektől

Volt nehéz selyemruhájok,

Napsugárban nem leendett

Bárki képes nézni rájok.

S mert nehéz dolog hiúknál

Lelni részvevő kebelre,

Hasztalan ment kéregetni

A szegény e pompahelyre.

III.

Ünnepélylyel hangzik a harangszó,

Jámbor hívek serge összegyűl,

Hitzsolozsmák zengnek ajkaikról

A dicső nap és emlékeül,

s leng fölöttük, míg eseng az ének,

Szent malasztja Isten szellemének.

És megindul a bucsúmenettel

Ájtatos sorokban a sereg:

Lelki kéj mosolyg a nép szeméből

Isten Mellyet hittel álda meg;

S míg vallás ad égi üdvre tápot,

Vallásban talál a nép istápot.

Néz a két szép testvérherczegasszony

A magas vár díszerkélyiről,

Sokszorozva hat le a verőfény

A fej és nyak gyémánt ékiről;

Ah, de mint a kő ez ékszerekben

Olly kemény a szív a két kebelben.

Lent pedig s a vári bémenetnél

Esdve kór, szegény hiába várt,

Mert nyomor s kín részvevő szivekre

A hiú hölgyekben nem talált,

Volt arany, volt pénz bár mennyi részre,

Koldusokra? nem, csak fényüzésre.

És midőn alázatos szerényen

Ájtatos dalt hangozott a nép –

Még hitetlenekre is csodálat

Tárgya illy dicső vallási kép –

Lenge csillogási vágy helyébe

A két hölgynek köny tolúlt szemébe.

Mély hatást tőn női szíveikre

E buzgólkodási látomány,

Menni látván annyi jó keresztényt

A nagy Istenember nyomdokán,

A kiben tehetlenek, szegények

Felsegélő jótevőt nyerének.

S ment le sirva a két herczegasszony,

Szerteosztá drága ékszerét,

Most tapasztalák csak: a tehetlent

Fölsegítni milly gyönyör, mi éd!

Mellyhez, bár legyen tömérdek a kincs,

Hozzáfogható kéjélvezet nincs.

Két galamb repült föl a magasba

Búcsujáró népcsoport közül –

Isten a megtérők emlékére

Győzelmet dicső csodában ül –

A galambok égbe szárnyalának –

Ők a herczegasszonyok valának.

**

Kortemésztő századok tünének

Semmiségbe már azóta el,

A hajdan magasztalt várerősség

Puszta romban néz az égbe fel –

Még csupán a két galamb van épen

A herczegcsalád kőczímerében.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1847.

Lakner Sándor (1822-1847): Templomban

Szent csarnokodba lépek, Istenem!

Te nem veted meg hő esdésemet,

Vigasztalást csak itt talál szivem,

Ha végzetem bő sírba eltemet,

S az üldöző sors kénycsapásitul

Szememből a keserv könyűje hull.

Miért ne türném szenvedésimet

Benned megnyugvó indulattal el,

Hiszen, legyőzve kínküzdésimet,

Miktől gyakorta vérzik a kebel,

Nem vár-e rám, e földi lét után

Egy szebb jövő, tul üdvöm hajnalán?

Az Üdvezítő földre vándorolt

Bünös halandók megváltásaért,

S habár jutalma a nép gúnya volt,

Értünk örömmel onta drága vért,

Latrok között ő fölfeszíttetett,

S a kény dühének áldozatja lett.

Mindezt az ég nagy Istenembere

Példás megnyúgovással türte el,

Bocsánatot esengett ajka le,

Midőn a nép keresztre huzta fel;

Imádkozott bősz ellenségiért,

Míg engedést átok helyébe kért.

S én porhüvely, omlékony semmiség,

E sárvilág parányi lénye csak,

Türelmemet veszítve zajganék,

Ha tán irántam a szerencse vak,

Ha a sors, érdemelt jólét helyett,

Csak napról napra tengést engedett.

Ez élet olly tünékeny, olly rövid,

Kéj és gyönyörje olly hamar muló,

Miként a nyíl, mellyet szél szárnya vitt,

S a bérczről völgybe szállt viszhangi szó;

Miként a gyémántszínü harmatár,

Ha felköszönt a forró napsugár.

Engedj tehát csupán könyörgenem,

Hogy birjam égi szent malasztodat,

Melly a zajongó szenvedélyeken

s a sors csapásain győzelmet ad,

Engedd, én Istenem! hogy mindenek

Ellen szilárd, mint sziklakő legyek.

Mit is tudhatnék tenm nélküled,

Lehetne-é enyém a győzelem,

Ha nem biztatna égi szellemed,

Ha mindenütt nem volnál énvelem,

S a csüggedőt, a lankadás fiát

Atyáskodón nem gyámolítanád?!

S dicsérő dal zendül meg ajkamon,

Szűm mélyiből hálám fakasztja azt,

S habár veszély aggasztó súlya nyom,

Nem mondok a sors ellen vádpanaszt:

Annál dicsőbb a megnyert pálmaág.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1847.