Szent csarnokodba lépek, Istenem!
Te nem veted meg hő esdésemet,
Vigasztalást csak itt talál szivem,
Ha végzetem bő sírba eltemet,
S az üldöző sors kénycsapásitul
Szememből a keserv könyűje hull.
Miért ne türném szenvedésimet
Benned megnyugvó indulattal el,
Hiszen, legyőzve kínküzdésimet,
Miktől gyakorta vérzik a kebel,
Nem vár-e rám, e földi lét után
Egy szebb jövő, tul üdvöm hajnalán?
Az Üdvezítő földre vándorolt
Bünös halandók megváltásaért,
S habár jutalma a nép gúnya volt,
Értünk örömmel onta drága vért,
Latrok között ő fölfeszíttetett,
S a kény dühének áldozatja lett.
Mindezt az ég nagy Istenembere
Példás megnyúgovással türte el,
Bocsánatot esengett ajka le,
Midőn a nép keresztre huzta fel;
Imádkozott bősz ellenségiért,
Míg engedést átok helyébe kért.
S én porhüvely, omlékony semmiség,
E sárvilág parányi lénye csak,
Türelmemet veszítve zajganék,
Ha tán irántam a szerencse vak,
Ha a sors, érdemelt jólét helyett,
Csak napról napra tengést engedett.
Ez élet olly tünékeny, olly rövid,
Kéj és gyönyörje olly hamar muló,
Miként a nyíl, mellyet szél szárnya vitt,
S a bérczről völgybe szállt viszhangi szó;
Miként a gyémántszínü harmatár,
Ha felköszönt a forró napsugár.
Engedj tehát csupán könyörgenem,
Hogy birjam égi szent malasztodat,
Melly a zajongó szenvedélyeken
s a sors csapásain győzelmet ad,
Engedd, én Istenem! hogy mindenek
Ellen szilárd, mint sziklakő legyek.
Mit is tudhatnék tenm nélküled,
Lehetne-é enyém a győzelem,
Ha nem biztatna égi szellemed,
Ha mindenütt nem volnál énvelem,
S a csüggedőt, a lankadás fiát
Atyáskodón nem gyámolítanád?!
S dicsérő dal zendül meg ajkamon,
Szűm mélyiből hálám fakasztja azt,
S habár veszély aggasztó súlya nyom,
Nem mondok a sors ellen vádpanaszt:
Annál dicsőbb a megnyert pálmaág.
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja
Emich Gusztáv 1847.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése