Lázár István (1881-1936): Szentkép a szivarfüstben… (Találkozásom Gyulai Pállal)

Látom magamat az időkben… 1905. január 14… Bandukolok az utcán, a paloták között, a kinézésem árvaságos: hosszú, fekete gallér lóg le rólam, göndör, barna hajam a vállamat veri. Ezer gyűrű. Csupa fénylő, kunkori tincs. Farkasordító idő! Sápadt, fiatal arcom szinte világít az ereszkedő alkonyatban, de nem is alkonyat, inkább szürke, rideg téli délután, úgy estefelé. A napsugár haldoklik a ködben, egy-egy láthatatlan rezzenés, aztán mélyül a kép, a paloták valami párát lihegnek a száraz hidegben. Csikorog minden. Csontomig szúr a fagy. Csak az életösztön és a reménység melegít. Költő vagyok! Ifjú titán, ki vállaimon hordom az eget… ám valami szorongás is meg-megrebben a pillámon: Gyulai Pálhoz megyek…

Ott is vagyok már a kapuja előtt s a fürtjeimet rendezgetem. Szorongva, de valami kevély vakmerőséggel becsöngetek a kritikus-királyajtaján…

Termetes házvezetőnőn nyitott ajtót. Csinos arc, de barátságtalan.

- Mi tetszik? – nézett rám merőn.

- A méltóságos urat keresem…

- Nincs – intett kurtán. – Nem fogad.

Mintha húsforgató villa meredt volna rám a tekintetéből.

- Hátha? Jelentsen be kedves nagysád…

Megilletődött a tituluson.

- Csak irodalmi ügyekben fogad – pillantott rám barátságosabban.

- Én is abban járok.

Szemügyre vett.

- Az más – somolygott rám gyanakodva. – Tessék.

Homályos előszoba. rideg kontúrok. Nyomasztó misztikum. De ajtó nyílik, s bent vagyok Gyulai Pál dolgozószobájában. Az alkony bebarnul az ablakon, nagy darab bútorok, emeletes könyvtárszekrény, a két ablak közt íróasztal… Ott ült a kicsi, ősz ember, lassan fölemelkedett, a tekintete szúrt.

- Mivel szolgálhatok? – kérdezte ridegen.

Elmondtam röviden, hogy egy székely tárgyú verskötetet írtam, s Benedek Elek tanácsára benyújtottam az Akadémiára, hátha kiadnák? S hogy a verskötetemet neki osztották ki bírálatra… Az öregúr végig hallgatott, aztán az íróasztal állványa felé bökött az ujjával.

- Ott van a kötete. Még nem olvastam el…

Ott volt. Megismertem a kék papírjáról. Néztem, elfogódva, néztem s bosszantott is valamicskét, hogy még nem olvasta el.

- Mit néz úgy? – kiáltott rám idegesen. – Úgyse sokat ér…

- Micsoda?

- Az a verscsomó. Vagy azt hiszi, hogy minden vers, ami zöld? Mit akar? Verset írni? Hiszen azt sem tudja, hogy mi a vers. No, mi a vers?

Dühösen kiabált, pergamen-arcán a méreg kibíborosodott. Elképedve néztem rá, hogy szólni sem tudtam, csak éreztem, hogy ágaskodik az önérzetem és arcomba fut a vér.

- Nem vizsgázni jöttem ide – ütköztem meg rajta -, és nem is a magam jószántából. A főtitkár úr küldött.

- Mikor?

- Öt hete.

- És most jön? Most jut eszébe?

- Őszintén szólva, nem is akartam…

- Miért nem? – köhécselt mérgében.

- Mert rossz híre van…

Nagyot nézett.

- Nekem?

- Igen… Költői körökben…

Öklömnyi arca csupa gúny.

- He-he… Meghiszem azt! Költői körökben… A költők! Haha… Maga is az? Amiért hosszú haja van? Az ilyen tacskó-gyerekek4 Hány éves, fiatal barátom?

- Huszonkettő.

Szinte megdermedt mérgében.

- Az ilyen irodalmi pólyások… Mit akar?

- Semmit. Csak a kéziratot…

- Micsoda?

- Viszem.

- Ehe! És miért?

- Még el sem olvasta, s máris ilyen véleménnyel van… Szíveskedjék átadni.

- Nem adom.

- De én el akarom vinni.

Megrökönyödve pillogatott rám.

- Aka-rom! De nem adom. Nem adom, míg el nem olvasom…

- De én írtam s tán csak jogom van hozzá…

Verte az asztalt, hogy táncolt a tintatartó rajta.

- Nincs! Amíg be nem számolok az Akadémiának, addig én rendelkezem vele… Megértette?

- Igen, de kell.

- Mire kell?

- Ki akarom nyomatni.

- Akkor minek nyújtotta be az Akadémiára? – villogott a szeme.

- Azt hittem kiadják…

- Ehe! – nevetett hegyesen. – És most maga akarja kiadni… Van pénze rá?

- Nincs, de megcsinálják hitelben…

- Ki az az őrült?

- Egy kőbányai nyomdász… Szíveskedjék átadni.

- Ne hozzon ki a sodromból! – csapkodta öklöcskéjével az asztalt. – Jöjjön el két hét múlva.

Engem is elfutott a méreg. Hát ki vagyok én, hogy így beszél velem? De lefogtam az indulatomat, hiszen az unokája lehetnék…

- Nyomdába kell adnom – kértem a verseket.

- Várjon az a nyomda.

- Nem várhat – világosítottam föl. – Most nincs munkája, de két hét múlva jön a zacskó-szezon…

- Micsoda zacskó? - kelt ki a képéből.

- Papírzacskó. A kereskedőknek nyomja. És akkor a verskötetemet aranyért sem vállalja…

- Zacskó? És költemény? Haha… - verte össze száraz tenyerét. – Szép! De nem adom! Azért sem adom… Punktum. Isten vele.

Kidobott. És még elégtételt sem szerezhetek. Kiszédültem az utcára és szidtam magamban, mint a bokrot. A szél daraszilánkot vert a képembe. Dideregve húztam össze vékony galléromat s csalódott szívvel bandukoltam hazafelé… Istenem, milyen elhagyatott is vagyok! De egy óra múlta ismét verset írtam a hideg kályha mellett, az asztalszögletén…

Eltelt a két hét, három is, négy is. Át nem lépem többé a küszöböt! De Goldsmiedt nyomdász nem hagyott nyugton, hogy így meg úgy jön a zacskó-szezon… Február elején hát becsöngettem megint az oroszlánbarlangba.

Azt hittem, hogy most leszúr egyenesen, tekintve, hogy a verseimet olvasta…

Főzőkanál őnagysága bejelentett és beléptem elszántan, ridegen.

- Maga az? – mosolygott rám Gyulai Pál.

Ott ült most is az íróasztala mellett s Arany János verseit olvasgatta, mint öt héttel ezelőtt.

- Igen – remegett bennem a sértett önérzet.

Elém jött és kezet nyújtott.

Mikor kicsi, keskeny, fehér kezét a tenyeremben éreztem, mintha fölolvadt volna szívemen valami jégdarab. Eltűnt a lelkemből minden árnyék s néma szeretettel néztem Gyulai Pál mosolygó szemébe…

- Hogy van? – motyogta barátságosan.

- Köszönöm, méltóságos úr…

- Üljön le – mondta szelíden s valami tábori székfélét húzott az íróasztalához.

Leültem. Gyulai Pál szembe fordult velem:

- Olvastam a verseit, egytől-egyig elolvastam. Tetszenek.

És beszélni kezdett szerény, kis verseimről, valami szikrázó, ideges türelmetlenséggel: dicsért, ócsárolt, oktatott, szidott, nevetgélt, zsörtölődött, majd hozzám fordult hirtelen:

- Hideg van-e kint?

- Szinte csattog a ház teteje.

- Megfázott?

- Egy kicsit…

- Mért nem vesz melegebb ruhát? – nézett rám atyailag.

A szégyen az arcomba szökött.

- Mert nincs, ugye? – bólogatott szomorúan. – Így van ez, fiam. nekem sem volt, amikor a maga kedves Székelyföldjén jártam. De várjon csak! Igyék egy pohárka bort…

Vendéglátó fürgeséggel ugrott föl a székéről s udvariasan bocsánatot kérve, kitipegett. Mi történt? Micsoda Pálfordulás? A múltkor majd megevett, most pedig… Fura ötletre riadtam. A teremtésit, itt hagyott a szobában, egyedül! Aranyhalmot is felejthetne ugyan az asztalon, de mégis… Hiszen öregember s meggyengülhetett a memóriája: valami kedves tárgyát elteszi, nem jut eszébe, hogy hová, s tán arra gondolhat, hogy én egyedül voltam a szobában… A gyöngy kivert. Dőreség! Nem hagyna itt, ha…

Visszajött. Kezében pici üveg, amolyan likőrös üvegecske, mögötte a házvezetőnő a tálcán két kis, karcsú pálinkáspoharat hozott be.

- Tudja-e, öcsém, ki adta nekem ezt a bort?

Bort? Valami aranyszínű folyadék, inkább szörpféle. Csak kétujjnyi. És micsoda pohár! Egy gyűszűnyi sem fér bele…

- Igen, ha megmondja Méltóságod…

Jót nevetett a góbé nyelvjáráson.

- Lévay! - parázslott föl a szeme. – A költő. A saját termése. ez tartja bennem a lelket…

Töltött és koccintottunk. Folyékony tűz! A költő-kritikus lehajtotta ősz fejét s jóságos arcára valami merengő bánat ült. A lámpafény elömlött barázdás homlokán. Olyan volt, mint valami glória.

- Szép is az ifjúság! – álmodozott csendesen. – Mennyi remény, mennyi vágy! De boldogok is a fiatalok…

Vigasztalni kezdtem tapintatosan.

- Hiszen nem is panaszkodom, fiam. Nincs is okom erre. Az én életem folytonos harc volt s mégis harmónia. Szomorkodtam, örültem is. „Az útszélen vadalmafa…” Emlékszik-e erre a költeményemre?

- „Vándorfiú ül alatta…”

- Nos, én voltam az a vándorfiú. De sokat is jártam-keltem fiatalkoromban! Mondom, megfordultam Gyergyóban is, a maga híres földjén: Gyergyóalfaluban. ott háltunk a falu korcsmájában. Én egy ikszlábú asztalra kerültem. Úgy aludtam, mint Jákob, mikor árva fejét a kőre hajtotta… De mit szól a borocskához?

- Nektár!

- Ugye? Kár, hogy ez az utolsó üveg. De nemsokára kapok. Jó bor. Tiszta bor. Régi bor. Mint a Lévay költészete… Szereti Lévayt?

Kiolvasta válaszomat a szemrebbenésemből.

- Jaj, fiam azt meg kell érteni! – nézett rám neheztelőn. – Maguk, persze, Adyért lelkesülnek! No, mit tart Ady felől?

Megmondtam apertén.

- Igaz – bólogatott mérgesen. – Lángelme, de elveszett! Elveszett az idegen ingoványban…

Nekipirult.

- Nem értem, tisztára megbolondultak ezek a fiatalok! – csattant föl indulatosan. – Mi ez az új költészet? Tiszavirág-költészet. Két-három évtizedet ha él… Gyerekek, legyetek eszeteknél, ne ússzatok az idegen árral, maradjatok a becsületes poézisnél. A saját költészetében van a nemzet ereje! Mondd meg, öcsém, fiatal társaidnak: Gyulai Pál üzeni…

Gondoltam, jobb, ha megyek, de nem engedett.

- Maradj még. Jólesik ez a beszélgetés. Látod fiam, te nem hízelegsz, a verseid is tűrhető-jók, bár lehetnének jobbak is, de hát fiatal vagy és ezután fejlődsz… Ember lesz belőled, fiam. Én mondom… Szoktál-e dohányozni? Egy szivart…

Fölkelt s a könyvtárszekrény párkányán a szivardobozba nyúlt.

- Nem valami finom fajta, de csak ilyet szívok. No, melyik lesz jobb? – ropogtatta végig kedvesen. – Ez ni, ez jól szelel. Hadd válasszak magamnak is egyet… No, öcsém!

Rágyújtottunk. Az öregúr keze az üvegre tévedt.

- Köszönöm, méltóságos uram, én inkább csak a lőrét szeretem…

- Ne okoskodj.

- Nem fosztom meg ettől a…

- De mikor olyan szívesen adom! – nézett rám szinte szomorúan.

Irodalmi diskurzus indult. Petőfi, Arany, Vörösmarty… Megállt és vetette a füstöt.

- Nincs cselekmény Vörösmartyban… Egyedül a „Két szomszédvár", ez még valami…

Aztán anekdotázni kezdett jókedvűen.

- Nem ég a szivarod, ecsém! – szólt rám kedélyesen.- Már csak úgy mondom, erdélyiesen… Hát ilyen málészájú vagy?

Gyufát gyújtott s tartotta udvariasan. Szippantok egy párat, de megint csak kialudt. Készakarva intéztem úgy, és egy észrevétlen pillanatban mellényem zsebébe csúsztattam a fele-szivart.

- Mi az? – kiáltott föl hirtelen. – Hol a szivarod?

Zavarba jöttem.

- Spórolsz? – nevetett megértően.

- Dehogy… - pirultam bele. – Csak emlékül…

Rám nézett. Látom még most is léleklátó szemét az időkben. Remegő csillagocska. Ajkán csendes mosoly, valami szelíd öngúny, egy fölrebbenő sóhaj… Szentkép a szivarfüstben. Ma is látom. Ma is őrzöm ifjúkori küzdelmeim és szenvedéseim kicsi, szép emlékét, - azt a szivarcsutkát…

Magyar Uriasszonyok Lapja V. évf. 31. sz. Bp., 1928. nov. 1.