Stendhal-titkok

A Journal de Henri Brulard egyik lapján Stendhal merészen megjósolja, hogy a világ őt csak 1880-ban fogja megismerni. Jóslata csodálatos pontossággal vált be, mert irodalomtörténeti adatok is igazolják, hogy Stendhal valóban 1880-ban lett először szélesebb körben ismeretes. Az ilyen csodás jóslatok nagyban emelik azt a misztikus titokzatosságot, mely a folyton álnevek mögött bujkáló Stendhal egyénisége körül képződött. A valódi rejtélye pedig ezeknek a titkoknak csaknem oly egyszerű, mint a Columbus tojásé. Stendhal 1830.-ban írta első regényét a (Rouge et Noire-t) és matematikai pontossággal kiszámította, hogy éppen ötven év múlva, azaz 1880-ban fog műve felszabadulni a szerzői jog alól. És hogy neve akkor ismert és csodált lesz, azt melyik hiú gascogni nem tételezi fel magáról?

Ebben állott Stendhal csodálatos jós tehetsége.

Az ilyen Stendhal-titkok egész soráról rántotta le mostanában a leplet Casimir Stryienski úr, a Stendhal-klub buzgó titkára. Csodált bálványáról nem kisebb dolgokat süt ki, mint hogy közönséges plagizátor volt. Épp azokat a munkákat plagizálta, melyeket legjobban csodálunk. -  És Stryienski előszavában kijelenti, hogy leleplezéseiben kérlelhetetlen lesz. Nagy örömmel tesz közzé minden kompromittáló adatot, melyre csak ráakad. Igen természetes, hogy ezzel nem akar ártani Stendhal nagyságának, melynek már tényleg semmi sem árthat. Sőt ez érdekes és pikáns adatok még nagyobbá és érdekesebbé teszik őt szemünkben. Íme, egy szellemóriás, ki a maga nagyságát nem tudta és nem akarta a világ ostobaságának feltárni. Elzárkózottan, egyedül önmagának élt, korát és embertársait mélyen lenézte. Végtelenül unatkozott, de volt benne annyi humor, hogy saját maga mulattatására alaposan becsapta az embereket. Könnyedén játszott azzal, mit mások egész életükben a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudnak megszerezni: a dicsőséggel és az asszonyok kegyével. Bőven kijutott neki mind a kettőből, pedig egyiket sem vette komolyan. Ez is tipikus gascognei vonása. Életének egyetlen célja volt: duper le monde et surtant les femmes.

Nem kell megjegyeznünk, hogy Stendhal Grenobleban született és nevelkedett, a gascognok fővárosában.

*

Stendhal legcsodálatosabb és legértékesebb műveinek egyike ez: Histoire de la pein ture en Italie. E könyv valóságos tárháza a legmegkapóbb gondolatok és legélesebb megfigyeléseknek, mik csak valaha a festészetről keletkeztek. Főbecse azonban egy-két csodamély fejezetében van, melyekben játszi könnyűséggel tárgyalja a művészet filozófia legnagyobb problémáit: a race és a millieu elméletet. A Stendhal-rajongók főleg azt bámulták ebben, hogy íme Stendhal már harminc évvel Taine előtt hirdette e korszakalkotó tételeket. És maga Taine is elismerte, hogy tanainak nagy részét Stendhaltól vette.

Casimir Stryienski úr pedig most kimutatja, hogy ez az igen becses és csodálatos munka elejétől-végig plágium. Az Edinburgh-Review XV. kötetében egy angol utazó számol be olaszországi útjáról és ő panaszolja el ott e szikrázó gondolatokat és megfigyeléseket.

Stendhalé legföljebb az érdem, hogy teljes mértékben meg tudta becsülni e gondolatok és megfigyelések értékét. Idegen szellemi javak megbecsülését ő egyáltalában kitűnően értette. Ugyane munkájában egész fejezeteket találunk a Goethe olaszországi utazásából. tehát tagadhatatlan, Stendhal tudta, kitől érdemes plagizálni.

Fölötte érdekes, hogy maga Goethe tudott erről a plágiumról. Eckermannt egy levelében figyelmezteti, hogy a maga nemében páratlan könyv jelent meg az olasz festészetről. „Szerzője Stendhal, valami francia katonatiszt, hivatalnok vagy spion, vagy mind a három egy személyben. Egyike ama tehetséges kalandoroknak, kit a háború vihara söpört Olaszországba. Pompás megfigyelő, és amit látott, azt el is tudja mondani, de emellett nagyon jól érti az idegen szellemi javak felhasználását. Egész részleteket fordít az én Olaszországi utazásomból és úgy adja elő a dolgokat, mint anekdotákat, melyeket neki meséltek…”

Stendhalnak különben ez nem az egyetlen plágiuma. Legelső műve Haydn élete még sokkal vakmerőbb plágium. a zenei benyomások lélektanát elemzi valóságos stendhali életlátással. A legközvetlenebb benyomásokról, érzésekről ad számot. Egy helyen azt beszéli el, hogy 1799-ben Bécsben tífuszos lázából Haydn zenéje gyógyította meg. 1799-ben Stendhal még nem volt Grenoble falain kívül.

Az egész munka elejétől végig Giuseppe Carpani Haydn-jából van véve. Az átvételnél oly vakmerő volt, hogy saját munkáját 1808-tól keltezte (de csak 1824-ben adja ki), Carpani munkája pedig 1812-ben jelent meg. Ez egyszer azonban rosszul járt. Carpani rájött a plágiumra és 1815-ben a Giornale dell’ Italiana Litteraturá-ban kíméletlenül megtámadta Louis Alexandre Cesar Bombet urat. (Ez volt akkor Stendhal álneve.) Támadása oly éles volt, hogy Stendhal a válasz elől nem térhetett ki. Védekezése a legfrappánsabb Stendhal-dokumentum, mit csak a nagy gascogni jelleméről adhatunk. Mint Cesar Bombet úr öccse H. C. C. Bombet lép föl. Kimenti bátyját, aki Londonban él és nagy beteg és nem foglalkozik többé zenével, Carpani úrral pedig a legkevésbé. Ami a plágiumot illeti, azt maga sem tagadja, hiszen Hume is plagizátor volt, mikor azt írta, hogy Erzsébet királyné VIII. Henrik leánya volt. Ki tulajdonítja ezt Hume eredeti gondolatának? Sőt Stendhal tovább megy. A két mű értékét hasonlítja össze és itt szembeállítja bátyjának gyönyörű, elbájoló stílusát (style pleine de gráce) Carpani nehézkes ügyetlenségével. Ez az öndicséret Stendhal „védekezésében” valóban megkapó. Végül kimutatja Stendhal, hogy bátyjának munkájában egész fejezetek vannak Metastatioról és Mozartról, miknek nyomát sem találni Carpaninál. Ebben tökéletesen igaza van. De siessünk megjegyezni, hogy e fejezetek Schlichtegroll akkoriban igen ismert német zeneírótól valók, amit már Shinte Beune is kimutatott. (Canteries du Lundi IX.)

Ez Stendhal, a nagy műtörténetíró.

*

Stendhal plágiumai tagadhatatlanul igen érdekesek. Jelleméről észjárásáról új, eddig csak sejtett vonásokat igazolnak. De az is tagadhatatlan, hogy e plágiumokban is meg van az igazi stendhali nagyság. Mint mindenben, úgy ebben is a legmagasabb fokút produkálta. ez az ideális plágium. Elvette a mások eszméjét, de örökké önmagáévá tette. Hol van ma Carpani, vagy az angol revü anonim szerzője és hová lennének ezek a teóriák és egyben a nagy Taine művészet filozófiája, ha Stendhal nem plagizál? Az egész plágium-ügyet nem tulajdoníthatjuk egyébnek, mint Stendhal rendkívül éles megfigyelő tehetségének és fensőbbségi tudatának. Neki szabad volt azt plagizálni, amit a többiek még nem értettek. Ugyane forrásból ered Stendhal regényíró munkássága. Első és legismertebb regényének a Rouge et Noire-nek tárgyát és eszméjét épp úgy készen vette, mint a műtörténeti munkáit. A színhely most egy törvényszéki tárgyalás, ami igen jellemző az első naturalista regény eredetére. A grenoblei törvényszék irattárában még ma is őrzik a „Rouge et Noire” aktáit. Ez egy szenzációs bűnpör volt, melynek tárgyalása 1828-ban folyt le, tehát csak két évvel a Stendhal regényének megjelenése előtt.

Antoine Berthet huszonöt éves papnövendék azzal van vádolva, hogy mise közben hátulról lelőtte Mme Michoud-t, mialatt az ájtatosan imádkozott – „talán éppen őérette” -, teszi még hozzá a közvádló.

Berthet bűne, élete és története, védekezése és gondolkodása teljesen az, mint a Julien Sorel tragédiája.

Nevelő volt a Michoud családnál és beleszeretett a ház úrnőjébe. Szerelmük a legboldogabb volt, amilyenről szerelmesek csak ábrándozhatnak. Berthet boldogságát csak egy gondolat zavarta: képességei, tehetségei, ambíciója sokkal nagyobb dolgokra predesztinálták, mint a nevelősködés. Fensőbbségének teljes tudatában volt és nem tudott érvényesülni. Közben váratlan fordulat állt be életében. Névtelen levelek útján Michoud úr megtudta bűnös szerelmi viszonyát és el kellett hagyni a házat. Most kivetve a világba, már éppen egyedül állott. Folyamodott különféle szemináriumokba, hogy vegyék fel ingyenes növendéknek, de mindenünnen elutasították. A szerencse még egyszer kedvezett neki. Egy előkelő úr fölismerte tehetségeit és titkárául fogadta. Berthet innen remélte nagyratörő pályája kezdetét. Közben nem szűnt meg levelezni és sűrűn találkozni első és egyetlen szerelmével, Mme Michoudval. Most is váratlan fordulat szakítja meg pályáját. Cordon kisasszony szenvedélyesen belészeret, az apa megtudja, és el kell hagyni a házat. Újra egyedül áll a világban, sőt, most már szerelmese Michoudné is elfordul tőle. Kiválóságát, fönsőbbségét erősebben érzi, mint valaha. A papi vagy a katonai pályán akar előre haladni, de szegénységével nem kezdhet semmit. Közben azt hiszi, hogy a Michoudék hiúsítják meg minden folyamodását. Kétségbeesése egy pillanatában merészen elhatározza, hogy ha már nem érvényesülhet kiváló erényei útján, gonosztevő lesz. Minden bajának okozóját Michoudnéban látja, ezért őt megöli. Megvásárolja a pisztolyt és mikor Michoudné a szokott reggeli istentiszteletre ment, ott a templomba megölte.

Amint látjuk, a Rouge de Noire egy epizódban sem, de egyáltalában semmiben sem tér el e nagyszerű bűnesettől. Stendhal nem adott hozzá semmit, csak megmutatta, megmagyarázta nekünk. Ebben is van valami nagy sajátságos stendhali vonás, ami egyszersmind a plágiumait is érthetővé teszi. Stendhal felismerte az értékét, az eszmét, a problémát, amit a világ nem értett és nélküle egyáltalán nem is érett volna meg. Ezt nem akarta Stendhal. ezeket megmentette a világ számára, de a magáéból nem adott hozzájuk semmit. A magáét magának tartotta, mint minden embergyűlölő amateur. Összes művein keresztül is, alig férkőzhetünk lelke titkaihoz. Stendhal egész lénye sejtetni engedi, hogy voltak a világon a nagy művészek és gondolkodók, kikről nekünk könyvmolyoknak fogalmuk sincs.

*

A Rouge et Noire problémája megragadta a világot, sokkal inkább, mint gondoljuk.

Egy egész század eszméje, filozófiája, sőt művészete ered innen. Eleinte kevesen értették meg. D megértette Németországban Nietzsche, Oroszországban Dosztojevszkij és hatalmas irodalom keletkezett belőle. Az Übermensch csodálatos teóriája és az egész nietzschei filozófia innen veszi eredetét. A pszichológiai regény, a gondolkodó és tettre képtelen típusok, a bűnösök és hősök a Raskolnikovok e könyvből születtek. Ez volt az első naturalista regény és ez adta meg ez iránynak nemcsak a formát, de a tartalmát is.

A Rouge et Noire allegorikus cím. A rouge alatt a katonaságot, a noire alatt a papságot kell érteni. a regény tendenciája a szegénység tehetetlen küzdelme és tragédiája a gazdagok ellen. A XIX. század fő irányának az egész naturalizmusnak is ez volt a tendenciája. A naturalizmus egyetemes fegyverkezés volt a papság, a katonaság és a tőke ellen. Nyugaton Zola, keleten Tolsztoj küzdött fanatikus hévvel és örökkévaló művészettel ez eszmékért. Egyik a keresztet eltörve a tudományra hivatkozott, másik a kereszttel a kezében a bibliát hirdette. Célt nem értek. Mit húsz-tíz évvel előbb nem tudott kivívni a toll hatalma, azt ma elvégzi a fekete csőcselék rombolása…

Stendhal e problémákkal keveset törődött. Tetszett neki a gondolat és minden munkájában hirdette is, hogy a világ társadalmi rendje örökre megbomlott, mióta az első homme superieur (Napoleon) a közemberek sorából megszületett. Ennek következményeit azonban sohasem fejtegette. Ez már a világ dolga, amivel ő nem törődött. Őt legföljebb maga a homme superieur érdekelte. Ez volt talán az egyetlen gondolat, mellyel Stendhal egész életén át komolyan foglalkozott. ez a legméltóbb stendhali gondolat. Hogy mit akart vele, hogyan képzelte el, azt tulajdonképpen nem tudjuk, mert tiszta fogalmat róla nem alkotott. A Rouge et Noire után még csak egy regényt írt, - a chartreuse de Parme-t. Ennek hőse Fabrice del Dongo sokban eltér a tipikus Stendhal-hősöktől. Maga a regény a múlt század elején végképp kihalt olasz reneszánsz szellemek bámulatos felismeréséről, megörökítéséről nevezetes. E korszak rendkívül széles alapú ecsetelésében a hommesuperieur eszméje elvész.

De fönnmaradt Stendhal hátrahagyott irataiban egész csomó regénytöredék és regényvázlat, sőt, számos szeszélyes regényterv. Ezek nagy részét is kiadta Stryenszki úr, mint kétségtelenül a legérdekesebb Stendhal dokumentumokat. Ezekből láthatjuk, hogy Stendhalnak élete végéig a legkedvesebb eszméje volt a homme superieur. Folyton új meg új helyzetekbe és milieube iparkodott őket beállítani, de végleges megállapodásra nem jutott.

Van egy kísérlete, hol zsidókat választ regénye hőséül. (Stendhal épp úgy meg volt győződve a zsidók faj-fensőbbségéről, mint Nietsche.) Filippo Ebreo egy számtalanszor tönkrement kereskedő csodálatos szerencsével és bátorsággal, mindig újra meg újra meggazdagszik. De épp szerelme történeténél ér véget a töredék. Jellemző Stendhalra az a naiv rajongó hang, amellyel a vagyonért küzdő szerencsétlen hőségről beszél. A vagyonszerzésben ő valami szuperioritást látott. Energiát és az egyéniség szerencsés kifejlődését és érvényesülését.

Még érdekesebb a Chasseur vert regénye. Hőse Lucien Leurven, a legtipikusabb Stendhal-jellem. Egy új Julien Lorel áll előttünk, de merőben más viszonyok között. Nem szegény, sőt nagyon is gazdag. Őt éppen apja roppant vagyona akadályozza egyéniségének abszolute érvényesülésében. Minden kiválóságát, még szerelmi hódításait is a gazdagságának tulajdonítják. Hiába küzd az előítéletek ellen, szuperioritásásának semmi bizonyságát sem tudja adni. Ez végtelenül elkeseríti. Mi történik vele, nem tudjuk, a töredék alig száz oldal.

Különösen érdekes e vázlat abból a szempontból, hogy világosan mutatja, mily naiv kicsinyes dolgokban látta Stendhal a szuperioritást. Nála ez tulajdonképpen csak nőhódítás. A férfi uralma és győzelme a meghódolt nő felett. Mint egy a legnagyobb férfi szenvedélyének, a hiúságnak sikere. az is jellemző, hogy Stendhal hősei mi módon akarják meghódítani a nőt.

Mindegyik szerelmes, ellovagol imádottja ablakai előtt és épp mikor ez kitekint, leesnek a lóról. Ezt a jelenetet megtaláljuk minden Stendhal regényben. Nála ennek szimbolikus jelentése volt. A legtökéletesebb férfias szépséget, az erőt és energiát legméltóságosabban kifejezve a lovon képzelte. Erről lehullni, az emberi gyöngeség, a szuperioritás iránti kétely: a gyarlóság bizonyítéka. Ezen keresztül kellett esni minden Stendhal-hősnek.

*

Hátrahagyott iratai közt a legértékesebb egy csaknem befejezett regény a Lamiel. Ez volt Stendhal legutolsó munkája; ha Stryienski úr adatai pontosak, még két nappal halála előtt dolgozott rajta. Csodálatos remekmű ez, a legmagasabb fokú Stendhal, mi csak ebben a bizarr irodalomban van. Itt, mintha végül megállapodásra jutott volna, a folyton önmagával is tépelődő Stendhal a homme szuperieur típusáról. Hőse, ami a legérdekesebb, nem is a homme, hanem a femme superieur.

Lamiel egy grófi családban adoptált parasztleány. Rendkívül erő, energia és bátorság lakozik benne. Mindenben ellentéte környezetének, az arisztokratikus női gyengeségnek.

Jellemében e két elem olvad össze, a paraszti erő és az arisztokratikus finomság. Azonkívül tudás és műveltség. Valahogy kezébe kerülnek Voltaira művei és nem nyugszik addig, míg az összeseket ki nem olvasta. – jellemző, hogy minden Stendhal-hős Voltaire-ből meríti gondolkodásvilágát. Oka ennek az, hogy ezek egyház- és államellenesek. A Stendhal-hősök pedig papok vagy katonák, az egyház és állam szolgái. Így már énükben hordják a kiengesztelhetetlen ellentétet, mely lelkiviláguk és hivatásuk közt van. Lamiel-nek a voltaire-i gondolkodásra semmi szükség nincs. De Stendhal annyira egy recept szerint alkotta meg regényeit, hogy ettől még az utolsóban sem tudott eltérni.

Mikor Lamiel tizenhat éves lesz, meg akarja ismerni a szerelmet. Egy parasztgyerekre ráparancsol, hogy mutassa meg neki. Az eredménnyel nincs nagyon megelégedve, de úgy fogja fel a dolgot, mint a legfőbb jót e földön. Belátja, hogy neki, illetve a felsőbb rendű asszonynak a leghatalmasabb vágya és akarata: a legnagyobb szerelmet a homme superieur szerelmét megismerni.

Sokáig habozik, hogy mi legyen.

A Stendhal-hősök mind papok vagy katonák, azaz a társadalmon kívül, de mégis a társadalom fölött álló egyének. Csak ilyen lehet a homme superieur helyzete. A femme superieurennek is ilyennek kell lenni. A társadalmon kívül, de a legmagasabb társadalom fölött álló nő: a cocotte.

Lamiel Párizsba megy és cocotte lesz.

Az homme superieurt azonban hiába keresi, nem bír ráakadni. Két osz6tályba sorozza az embereket, a gondolkodó és cselekvő emberekre. Végül rájön, hogy van még egy harmadik legfelsőbb faja az embereknek: a l’homme qui tue: a gyilkos. Ez az erő és akarat leghatalmasabb kifejezője: az ideális Stendhal-hős ez az honne superieur.

Itt vége szakad a regénynek. Még csak egy homályos, de annál jellemzőbb befejezési tervet találunk.

Lamiel szeretőjével, egy híres rablógyilkossal felgyújtja a párizsi fogházat és kiszabadítja előbbi kedvesét, szintén egy híres apachet.

Ez a legutolsó, a legvakmerőbb szárnyalású Stendhal-regény. Valami csodálatos megtisztulást, fölemelkedést érzünk benne. Ez a tisztán eszmei. Nincs benne semmi más, csak a meztelenre vetkőztetett lelkek és gondolatok legmagasabb fokú harca. Nincs kezdet, nincs emelkedés; mindjárt a legmagasabb régiókba jutunk. Ez volt talán Stendhalnak legőszintébb és legtisztább véleménye a világról és az emberekről.

**

A Stendhal-klub közleményei vegyest adnak salakot és igazgyöngyöt. Eddig nem ismert kincseket hoztak a felszínre, de vele együtt sok eddig nem is sejtett nevetséges kicsinységeket, sőt, alacsony észjárást. De mit bizonyítanak nagy emberekről ezek a terhelő adatok? Semmit. Legföljebb azt, hogy bennük is volt egy csepp abból, ami nekünk az egész lényünk.

Fóti József Lajos

Forrás: Jövendő 4. évf. 1. sz. Bp., 1906. jan. 1.