Dohos pincze a lakása,
Durva szitok az étele.
Nyomoruság között folyik
A nappala, az éjjele.
Rongyba födve elcsavarog
A füstös, nagy pályaházba.
Az utasok lótnak-futnak
Minden talpon, minden lázba’.
A sarokban meghuzódik
Az éhező, vézna gyerek.
A nagy sürgést nézi, nézi
S napról-napra ott őgyeleg.
Száját tátva olvasgatja
A málhákon, hová való.
Csupa napfény és boldogság:
Nápoly, Nizza, Montekarló.
Néz az uri utasokra
Sóvár szemmel, irigykedve:
Hej, ha velük vinnék őt is,
Beh más volna az ő kedve.
Hej, ha velük vinnék őt is,
Oda, hol nincs ütleg, nyomor.
Tündérkertbe, palotába,
Hol nincs soha üres gyomor.
Halkan, félőn szól egyikhez,
A ki prémes öltönyt visel:
Ne hagyjon itt, kérem szépen;
Bácsi vigyen engem is el!
Egyik utas nagyot kaczag.
A másik meg oda se néz,
A harmadik reá rivalg:
Takarodj, te pinczepenész!
Rá se néznek, vagy leszólják,
A mint jönnek sok ezrivel.
De azét csak egyre hajtja:
Kérem, vigyen engem is el.
A míg aztán fáradságtól
Két pillája le nem zárul
S viszi, viszi tündér szárnya –
Álmod fényről, palotárul.
Harang csendül. Estére jár.
Ébred csodás álmaibul.
S a nyomorba, a pinczébe
Kedvetlenül haza indul.
Forrás: Divatszalon
XXII. évf. 20. füzet 1909. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése