Bónyi Adorján (1892-1967): Az idegen sírja

Szombat volt, délután, és az özvegyasszony, név szerint özvegy Mende Istvánné útnak indult. Minden szombat délután útnak indult, mindig ugyanabban az időben, mindig ugyanarra a helyre.

A temetőbe ment az özvegy, ki a Kerepesi-útra.

Szombatonként kora reggel megvette a virágot a nagycsarnokban, tavaszon hóvirágot, nyáron szegfűt vagy rózsát, így ősz felé fehér krizantémot vagy őszirózsát és gyönge lábaitól nem sajnálta az utat a csarnokig, mert ott olcsóbb a virág. A virágot délelőtt gyakorta megnézte, harmatot fröcskölt rá a vizespohárból, azután alig várta, hogy lenyelje ebédnél az utolsó falatot, felvette régi fekete selyemruháját, az ócska kis tokkalapot s nekieredt a temetőnek. Csak úgy gyalogosan; villamosra nem tellett az özvegynek; a villamosút egy-két szál virágot elvett volna a kis csokorból, amelyet neki le kell tennie arra a sírra.

*

Vagyis inkább egyedül az özvegy tudta, hogy fekszik ott valaki és hogy ki az.

Az özvegy nem mindig volt ilyen rokkant kis öregasszony. Mennyi is? Talán tizenöt esztendeje alig, hogy még nyugodt, szép család vette őt körül; az ura, a telekkönyvvezető úr s a fia, a szép, jó, okos jogász-gyerek. tisztességgel éltek a kisvárosban, csöndes polgári jómódban és elégedettségben, és szőtték a jövő képeit: hogyan lesz, mint lesz, ha a fiú is férfi lesz, ha majd megsegíti Isten őt és kinevezik a bírósághoz, előbb jegyzőnek, aztán bírónak, aztán még majd egyszer ő lesz a bíróság vezetője, első ember a nagy emeletes épületben, ahol apja, a telekkönyvvezető, csak egy dohos, hosszú földszinti szobában kapott nagy pultok között helyet egy egész életre. Mily jó lesz az öregség csendes ölében majd összetett kézzel elgyönyörködni ebben!

Aztán kitört a világháború, a gyereket elvitték katonának. A kéz, amely kiragadta őt az apa és anya mellől, kemény volt és kegyetlen és sohasem adta őt többé vissza. Egy év sem telt belé: eltűnt vagy elesett, északon, Galíciában, a mezőn egy város mellett, amelynek alig lehetett kimondani a nevét. Huszonöt esztendőnek minden álmát és vágyát elgázolta ez az idegen, ismeretlen név, amely huszonöt év alatt egyetlen egyszer sem került ajkukra, de annál inkább azután, forrón és feketén, mint egy gyászpecsét, amelyet az élet ütött a lélek papirosára.

Egyszerre mintha megszűnt volna számukra az élet minden értelme. Közönyösen fogadták, hogy a telekkönyvvezetőt áthelyezték Pestre; ridegen búcsúztak a régi fészektől; búsan hurcolkodtak; az öregasszony előre ment, a leendő kis lakást rendbe hozni a csúnya nagy városban; a férje pedig már nem is jött utána; mint ahogyan egy pohár egyszerre megpattan és szertehull, látszólag minden indokolás nélkül, Mende István is csak lehanyatlott régi hivatali íróasztalára, épp, mikor az iratokat átadta utódjának. És onnét nem kelt fel többet. Nagyon üres volt a pohár, mely így magától hirtelen széttörött.

Az asszony tökéletesen egyedül maradt, gyámoltalanul és árván, az idegen nagyvárosban. Örök fekete gyászában egyre jobban érezte, mily rengeteget, mennyire mindent elvesztett a fiával, aki most mellette állana, vigasztalná, vezetné, segítné, mosolyogna rá, szólana hozzá, a szeretet és jóság szavával, a hűség mosolyával, - így pedig nincs életében még mosoly sem, nincsen még meleg szó sem; mert annak az idegen lakónak az udvarias diskurálását, kinek egyik szobáját kiadta és akire főzött is, nem hallja az ő füle olyan beszédnek, mitől egy kihűlt szív fölmelegedhetik.

És ekkor, sokára eszébe jutott az özvegynek, hogy kimegy az idegen nagyváros idegen nagy temetőjébe. Végtelen vágy fogta el, hogy a holtak közt járjon, sírok közt, ő, akinek nincs senki élője.

S künn a temetőben, mintegy öntudatlanul, elhanyagolt régi barázdában megállapodott egy sírhalomnál, amelyen nem volt virág és nem volt dísz, és nem volt név sem; az egyszerű kis fakereszt megfeketedve, korhadtan vigyázott a napfényben és a csöndben.

Özvegy Mende Istvánné elgondolta, hogy az ő fiának – ha ugyan van sírja – épp ilyen hallgatag, virágtalan, fekete lehet a nyugvóhelye. Elsírta magát, szabadon szakadt a könnye, oly megnyugtató búbánattal, mint a fia halála óta még sohasem. Aztán mikor elment, megsimogatta a vén fekete fakeresztet, s vigyázva, mintha lopna, lehajolt és sebtén megcsókolta.

*

Ettől kezdve minden héten kijárt a névtelen régi sírhoz. Múltak az idők s ő alig vette észre, hogy vagyonkája zsugorodik, a rossz viszonyok meglopják, maholnap már csak abból él, hogy lakót tart és kosztot ad; a nyugodalmasnak képzelt vénség helyett félelmetes üresség, nyomor és gond tátogatja rá a száját.

Az özvegy nem látta ezt és nem törődött vele. Mint a kagyló  héjába bekerült porszem, izgatta és éltette és gyönyörködtette és foglalkoztatta a gondolat – s csak ez foglalkoztatta -, hogy valami csodálatos véletlen folytán közel került a fiához, kijárhat hozzá, virágot vihet neki s elbeszélgethet vele, - bár ő mit sem felel, de még ez a hallgatás is édes.

Igen, ez a tudat – mint a kagyló héjába bekerült csöppnyi porszem – egészen birtokába vette őt, e köré fordult lelke minden kis fényessége, szíve minden kis küszködő dobbanása és a porszem villódzni kezdett, fényleni, izzani, nőni, mint a kagyló héja közt a fejlődő igazgyöngy.

Előbb maga gyomlálgatta meg a sírt, de nem volt megelégedve vele. Ekkor tárgyalásokba ereszkedett a temetőőrökkel s meghívta őket, hogy a sírt gondozzák. Csinosítsák kissé ki, öntözzék, rendes gyöp kerüljön rá; igaz, mindez pénzbe kerül, de az özvegy rövid számvetés után elhatározta, hogy inkább lemond a vacsorázásról.

Most már valamelyes elégedettség szállta meg, ha szombatonként ott üldögélhetett a megformásodott sír mellett, egy másik, díszesebb sírnak a kőpárkányán. Órákig elnézegette ugyanazt a kis zöld négyszöget, már behunyt szemmel látta minden vonalát, minden rögét, minden fűszálát, a kereszt minden kis repedését, - és látta, hogy alatta ott aluszik a fia, épp úgy, mint utolsó este, mielőtt hadba indult, szőke haja félre van csapva a homlokán, az ajka, szép, egészséges, piros ajka kicsikét nyitva, és mosolyog…

Az özvegy bólongatott, már nem sírt, a szívéből áradt a melegség és eltöltötte egész testét.

*

Ekkor, az utolsó szombaton történt, Mindszentek előtt.

Az özvegy megszokott, nyugodt, apró kis lépteivel közeledett a „fia sírja” felé. Hirtelen földbe gyökerezett a lába; megdörzsölte a két szemét: talán eltévedt!

A régi, elhagyott sír hófehér márvány-keretben csillogott, a kedves, ráncos hátú keresztecske helyén remek, fehér márványoszlop emelkedett, márványrózsákból kinőtt márványkereszttel a tetején. S a széles márványlapon aranyos betűk csillogtak.

Az özvegy csak nézte-nézte ezt a hófehér ragyogást, és nem mert közel menni hozzá. Mi történhetett itt? Egy héttel ezelőtt volt künn utoljára; egy hát alatt hogyan eshetett meg ez a csodálatos változás?

Lassan, óvatosan lépdelt előre; mégsem mert közel menni. Csak épp azokat az aranyló betűket akarja látni, mert valami tündéri sejtelem csillogott fel hirtelen, ugyanilyen arany betűkkel a lelkében.

Kibetűzve, elolvasta az írást. Elolvasta még egyszer. Szeme ott maradt az arany betűkön, egybetapadt velük.

Hogy milyen név van ott, nem is értette, föl sem fogta. Csak azt látta, hogy – nem a fia neve! Állt mozdulatlanul, kicsinyen és úgy érezte, egyre kisebb és kisebb lesz. Rémület, kétségbeesés, csalódás rázta meg. Teljesen, végképpen kifosztottnak érezte magát. Mintha elvették volna a napot tőle. Mintha kitépték volna lelkéből az életnek azt az egyetlen szálát is, amely még földi dolgokhoz fűzi.

Elvették tőle a fia sírját…

Nincs többé semmi ezen a világon. Hazamegy. Lefekszik az ágyába. Behunyja a szemét. És ha van könyörületes Isten, akkor az ráteszi a két ujját a szeme héjára, hogy soha fel ne nyithassa többé.

*

Ki tudja, meddig állt ott, úgy, megsemmisülve. Fel se rezzent, hogy megállnak mellette, beszélnek mögötte. Csak akkor ijedt meg,  amikor valaki megérintette a karját.

Egy úr állt ott, egy szép, komoly asszony, meg a temetőőr. Az úr, aki oly furcsa szemmel ránézett, kissé idegenesen beszélt magyarul.

Az özvegy fülébe zsongva, kuszán értek a szavai. Annyit mégis megértett, hogy ez az úr a feleségével együtt Amerikából jött haza, gyerekfejjel ment ki és gazdagon jött vissza és most már itthon akar maradni. És megkerestette az apja sírját, elég nehéz volt megtalálni, és emléket állított a sír fölé.

- Kicsoda ön, asszonyom, aki volt olyan jó és mint hallom, évek óta gondozta az apám sírját?

Az özvegy bámult, hallgatott, nem bírt felelni. Szálljon pörbe ezzel az idegennel? Mondja, hogy ez az ő fiának a sírja? Zokogni kezdett, öregasszonyos halksággal, feltartóztathatatlanul. Sírt percekig, negyedóráig, nem lehetett megnyugtatni, nem lehetett szóra bírni.

Talán észre se vette, hogy besegítik egy autóba. Hogy lépcsőkön megy fel. Hogy jó szag, fény, puhaság veszi körül, akár a mennyországban. Hogy beültetik egy óriási fotelbe, mely elnyeli szinte.

És rongyosra kopott, öregre fakult kis selyemruhájában, kopottan, öregen ül ott a rengeteg karszékben, a nagy szobában, mely csupa szőnyeg, kincs, melegség, szépség és fény. Akár a mennyországban.

Akkor egyszerre meglátta az idegen férfi szemét, amint végtelen jósággal és türelemmel figyeli. És hirtelen, csöndesen kitört belőle a maga életének panasza. Szepegve mondotta el, fel-felsírva, félve, hogy talán még végül bajt zúdít magára.

Aztán csönd lett. Hosszú csönd.

Az idegen végre odajött hozzá és megsimogatta a kezét.

- Az én apám nem fog haragudni érte, de én azt hiszem, ezután is megférnek ők ketten a maga fiával a sír alatt. Mert az a sír majd a maga fiának is sírja marad. Odavésetjük a nevét az apám neve alá. Jó lesz így?

Most már a simogató kéz az öregasszony fejére tévedt.

- És ha megférnek a holtak, megférnek az élők is. Boldog lennék, ha most már én gondozhatnám, itt nálam, azt, aki az apám sírját gondozta. És azt mondhatnám neki – mert megérdemli és mert nekem nincs – azt mondhatnám neki, hogy… édes anyám.

Forrás: Magyar Uriasszonyok Lapja V. évf. 31. sz. Bp., 1928. nov. 1.