László Andor: A feltámadás napján

Milyen borzasztó az a gondolat:

Aludni mélyen, lent a föld alatt!

Elképzelni, hogy életünknek vége

Az, hogy letesznek néma sír ölébe.

Pár deszkaszálnak vad sötéte föd bé,

Nem látunk és nem érezünk többé.

A szív verése meg fog állani

S nem lesznek édes, boldog vágyai.

Testünk mozdulatlan lesz és hideg,
Megbénul benne minden kis ideg…

Hát mért teremtett minket Istenünk,

Ha mindörökre itt nem életünk?

Mért adá úgy ezt a néhány évet,

Ha végre is csak elrepül az élet?

Miért a lélek és miért az ész,

Ha a halállal minden elenyész?!

Óh ne légy önző, gyönge földi ember,

Elégedj meg rövidke életeddel,

S ne zúgolódj, türd békén végzeted;

Bölcs a jó Isten, bölcsen végezett.

Te csak parány vagy, ő Mindenható,

Te percnyi lény, ő Örökkévaló.

S ha életedben a határt kiszabja,

Már azzal is bölcsességét mutatja;

Óh mert elég, elég a tenger bánat

E földi létben egy ember fiának.

S ha tán az élet tovább tartó lenne,

Elvégre szívünk mégis megrepedne

A fájdalmaktól, melyek érik itten…

Jobb így tehát, ha a jóságos Isten

Elküldi hozzánk egyszer a halált,

A mely elmetszi éltünk fonalát.

S jön majd a sír; de az sem oly sötét,

Mert egykor a koporsó börtönét

Egy szép, mosolygó húsvéti napon,

Fel fogja törni egy nagy hatalom,

A porhadt testből a lélek kiszállva,

Fel, felrepül egy szebb, egy jobb világba,

Hol a menyország gyönyöreivel

Örök éltét majd ottan éli el.

Nem is lehet, hogy lényünk nemesbb része

Halál után örökre elenyészne!

Atyánk! oly jó nekünk e tiszta hit,

A melyre minket szent fiad tanít.

Ki nem talál megnyugovást eben,

Óh, bünös az és szívében hitetlen!...

Forrás: Sárospataki Lapok 15. évf. 14. sz. 1896. ápr. 6.