I.
Ej holdacskám, számadásom leszen!
Mért csókoltad homlokon kedvesem?
Te homlokon, a nap meg az arcát,
Rózsás hajnal mindkét ábrázatját…
És ezt immár minden szomszéd sejti,
A csókokat nem lehet elrejtni.
II.
Az első sugár ha
A hajnalon áttör,
A harmaton látod,
Remeg a világ.
A fű, fa megrezzen…
S a bűvösillatról
Megérzed – szivekben
Remeg a virág.
Óh, kelj fel, szerelmem,
Szép Lyubicám, édes
És élvezd az üdvöt,
A mennyek honát…
Karod összefonva
Hallgassad az isten
Szentséges, fenséges,
Mély sóhaját.
Ég Ura kegyének
Mosolya a hajnal,
A nap meg dalolja
Az égi erőt…
Istennek oly kedves,
hogy ily szép, büvösnek
Alkotta az éjet,
A bajost, dicsőt.
III.
Halkan éjjel,
A napom szendereg,
Drága gyöngy-ág
Virul feje felett.
És az ágon
Halk szerelmi ének –
Kis fülmilék
Oda költözének:
Fonált fonnak
Selyem hangszállakból,
Az öveig
Fátyolt szőttek abból;
Betakarták
Az arczát, a keblét –
Ne hogy rózsám
Álmából felverjék.
Szerb eredetiből fordította: Dórita István
Forrás: Jövendő 4. évf. 2. sz. Bp., 1906. jan. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése