Ki Dobó sáncán, csöndes kúriádban,
Figyeltem egykor intő, bölcs szavad:
„Ha lelked ég… jaj, - el ne add magad!...”
Hallom, végsőt lobbant a tűz pipádban…
Merengő „Egri csillagok” honában,
Mint „Láthatatlan ember”, ott halad
„Az Isten rabjai” – e szent csapat…
S babérövezte fővel jársz nyomában!
Az elmúlás ezüstös fátyolában,
Lágy hegedűdön hattyú-dal fakad:
„Darumadár…” s a vége? – elmaradt…
Nemrég szavadra hittünk szent csodákban,
Ma nótás szíved húrja megszakadt
És könnyünk árja csergő, bús patak!...
Forrás: A Természet 18.
évf. 23-24. sz. 1922. dec. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése