Én nagyon sokakat szerettem,
Én vágytam arra, vágytam erre,
De aki úgy szeretett engem,
Anyám az életet szerette.
Ő úgy szerette, hogy megállott,
Az úton elmaradt, lekésett.
Ő úgy hajolt, hogy összeroskadt
S a porban azt mondotta: élet.
Az életet bámulta folyton,
Mint egy menyasszony, mindig-ifjan,
Apám szemében kezdte nézni
És nézte aztán arcainkban.
Csak a szívét hallgatta halkan,
Mély-kékszemekkel, megbűvölten,
Csak a tűnő időt figyelte
S arcát nem látta a tükörben.
Ő járt, tudott és látva-látott,
Fájó ideggel szótlan álmot.
Megszentelt engemet a lelke,
az ő lelkétől vagyok áldott.
Neki nem volt korán könnyezni,
S könnyezni nem volt soha késő.
Ha ment az erdőn, ment az úton,
Ketten mentek: az élet és ő.
Sírt és dalolt bús mátkaságán,
Bölcsők között sírokra görnyedt.
A képeskönyve volt az élet,
Nem vitt magával soha könyvet.
A fiait csókolta némán,
Halottjait némán temette.
Én nagyon sokakat szerettem,
De ő az életet szerette.
Forrás: Tündérujjak
VIII. évf. 1. (81.) sz. Bp., 1932. jan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése