- Cerva Frigyes
összegyűjtött adatai nyomán –
IX.
A tűzpillangó = Dukátlepke. (Polyommatus.)
Egy időben, régen, nyári délutánon
Vándorlegény haladt napsugaras tájon.
Erős vándorbotját út porába szúrta,
Virágos kalapját a szemére húzta.
Mosolgott alóla derűs szemepárja,
Mellyel reménykedve nézett a világba…
Vígan fütyörészett, útját fumigálta,
Amelyet legyőzve, a pihenés várta…
Amint ment, mendegélt, egy kőrakást látott,
Mely előtt egy percre pihenni megállott
S szánakozva látta, hogy egy öreg munkás
Vetette meg rajta kemény derékalját…
Halálra izzadva durva kőtörésbe
Leroskadt fáradtan, egy kis pihenésre.
Kék ókuláréja alatt szempillája
Lezárult s ringatta, simogatta álma…
- Istenem, mily nehéz, fárasztó a munka,
Melyet ez a munkás véghez visz naponta.
Gondolá a vándor és ifjú szívében
Legszentebb érzelmek lángoltak fel fényben…
Benyúlt a zsebébe, hol mélyen elrejtve
Egy aranya trónolt egy titkos szegletbe.
Egyetlen vagyona, - fogta és kihúzta,
A napsugár izzón csillogott le róla…
Odatette lassan, az öreg ölébe
S megnyugvás, szent öröm szállott a szívébe…
- Ez a hetibérem, mesteremtől kaptam,
Szívből neked adom, az Úr segít rajtam.
Én fiatal vagyok, tudok még keresni,
Ha szerencse segít, lesz még ezerennyi!...
S lóbálta kalapját búcsúüdvözlésre
S ment tovább az úton arany napsütésbe…
Majd leszállt az este s egy boglya tövébe
A fiatal vándor nyugalomra tért le,
Ragyogott fölötte a csillagos égbolt,
Ily nyugodt szép álma, még királynak sem volt…
És ím, kora reggel, amikor felébredt
S mosolyogva nézett a nagy világba széllyel,
Egy gyönyörű aranypillangócskát látott,
Mely halkan, édesen körülötte szállott…
Leereszkedett a csizmája orrára,
Majd arcát simítva, fel a kalapjára.
Lélekzet elfojtva, gyönyörködve nézte
S ezüst csengetyűszó zengett a fülébe…
Hallgatta, hallgatta, végre megértette,
Egy gyönge lepkehang zizegte, zümmögte:
- Üdvözlésre jöttem hozzád és Az küldött,
Ki tud,ki lát mindent s abban lel örömöt,
Hogyha teremtményi jól s nemeset tesznek
S ezáltal Lényéhez, Hozzá, méltók lesznek…
*
Ennek emlékeül röpködnek most szerte
Kis aranypillangók napfényben fürödve,
Szegény vándorlegény jólétben, kertjében
Gyönyörködik bennük, - s a mult van eszében…
X.
A citromlepke
Egy halvány pillangó felszállott az égbe,
Hogy az aranynapból lopjon aranyat,
Hogy övé lehessen a föld minden éke,
Minden jó, minden szép, mit az élet ad…
Munka nélkül akart minden jóhoz jutni
S élvezni, habzsolni minden örömöt,
Mint király, mint zsarnok akart uralkodni,
Az összes virágok, minden jó fölött…
És fennt a magasban, megrakta a szárnyit
És felszívta a nap izzó aranyát,
Hogy boldog lehessen s elérhessen mindent,
Kéjt, gyönyört, jólétet, mit az arany ád…
Aztán lekóválygott lassacskán a földre,
Nehezen cipelve súlyos szárnyait
S terhével leesett egy rózsabokorba,
Mert nyomta, sebezte gyönge vállait…
Kicsordult a vére s mind a négy szárnyára
Egy csepp az elrabolt aranyra tapadt,
Mely, mint örök intés, emlékeztetőjel,
E lepkének szárnyán máig megmaradt…
Összehúzta magát, majd magához térve,
Ment, hogy fitogtassa hiú kincseit
S megnyerje, örökre magához láncolja
Az összes virágok mézes kelyheit…
És íme, mikor a legelsőhöz ére
És megragyogtatta lopott aranyát,
Bezárult előtte a virágnak kelyhe
És ő a kincsével elhagyottan állt…
És minden virágnál hasonló sors érte,
Nem használt néki a bűnös kapzsiság,
Keserűen látta, hogy a kincs nem minden
s teljes boldogságot az arany nem ád…
Azóta e lepke árván, elhagyottan,
Egyedül bolyong a virágok fölött,
Még a többi lepkék is kerülik őtet,
Ő a legszegényebb mindenik között…
*
Öreg, tisztes erdész mesélte el nékem
E kapzsi lepkéről egykor e mesét,
aki látta, mikor egy díszes kökörcsin
Zárta be előtte mézes kebelét…
Szép májusi nap volt, nyíltak a virágok
S mint egy szentegyházban felolvadtam én,
Oh Uram, átlátom és bensőmben érzem,
Hogy nem első, legfőbb, nem minden a pénz…
XI.
Apolló lepke. (Parnassius
Apollo.)
… És dúlt a harc, - a bátor hadvezér,
Rettenthetlenül a távolba néz…
S amerre néz, amerre lát szeme,
Mindenütt dúl a harcnak vad dühe…
Az ég nyomasztó, felhős, fekete,
Száz halállal, veszéllyel van tele…
S menni kell a zordon jövő elé,
Hol a holnap már csak keveseké…
Feszül az agy, izom, pezseg a vér,
Jutalma lesz a győzelmi babér…
Zúgva, zümmögve, mint gyilkos legyek,
Golyók repülnek, tüzek fénylenek…
Megy a vezér, majd hirtelen megáll,
Elsetétül előtte a határ,
Majd összeroskad eszméletlenül,
Arcára a halál ónszíne ül…
És kebelén, épp a szíve felett,
Pár vércseppecske lassan megjelen…
S ím úgy érzi, hogy mint fehér madár,
Egy pillangó, vérző szívére száll…
S onnét magasba, nyugotra repül,
Mint egy álomkép, észrevétlenül…
Távol messze, boldog béke virult,
Ahol a hadvezérnek fehér háza volt…
Ott hagyta nejét, két szép gyermekét,
boldogságát, reményét, - mindenét…
S a lepke a ház kertjébe repült
S az úrnő előtt szomorún leült,
Mint messziről jött gyászos üzenet,
Hordozva megszáradt vércseppeket…
Láttára a nő szívéhez kapott
S feltört kebléből fájdalmas sikoly…
Gyermekeit magához ölelé
s dermedten nézett a lepke felé…
Előtörő fájdalmas könnyivel
A hírt hozó lepkét füröszti meg
És áttetszők lőnek a szárnyai
S a vércseppek elkezdtek izzani…
S leszállt az éj, a kín s gyötrelmeké,
Majd jött a nap a zöld hegyek fölé
És azután a harmadik napon
A halálhír, fekete szárnyakon…
*
S azóta, ha e szép lepke repül
És aggódó szeme elé kerül,
Benne szomorú Hióbhírt keres,
Kedvesiért rajongó képzelet…
Forrás: A Természet 20.
évf. 13-14. sz. 1924. júl. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése