„Templomba hogyha mégysz velem,
Szerette, jó anyám!
Szentelt vizet miért locsolsz
Keresztet vetve rám?”
Az ember, édes gyermekem,
Ha Istenhez megyen,
Isten dicső szine előtt
Mint a galamb legyen.
Móses csak úgy bocsátaték
A csipke láng felél,
Hogy a bokornál saruját
Előbb levetkezé.
Az egyház ennyit nem kiván,
Helyébe mást jelelt:
Szentvizben a keresztvetést
Mint tisztulási jelt.
„Templomból hogyan indulunk,
S elhangzik énekünk:
A szenteltvíztartó felé
Megint miért megyünk?
Miért mártod be ujjadat
Meg újra, jó anyám?
Vizet mért locsolsz megint
Keresztet hintve rám?”
E szent jel, édes gyermekem,
Ismét mélyet jelel:
Az ember mintegy útirészt
Viszen magával el.
Isten közeléből a szív
Nyer úti kenetet,
Melly szent malasztul ömlik el
Bú és öröm felett.
Megszentesülnek általa
A munka és dolog;
Istenhez a szív mindenütt
s mindig közelb dobog.
Már most tudod, jó gyermekem,
Mit magyaráz e jel:
A jó keresztény mindenütt
Jó Istenére lel.
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja
Emich Gusztáv 1847.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése