Hányszor nézünk messze, messze,
Messze túl a tengerekre…
S édes csenddel száll a lelkünk
Messze útra,
Csókos multba
S hosszan, soká elmerengünk…
Elmerengünk egy-egy képnél,
Rövidszoknyás tündérkénél:
Milyen is volt haja, szeme?
A fényképe
Nevetése
Most is kérdi, emlékszem-e?
Hányszor hallunk egy-egy nótát,
Mi visszahoz egy szép órát,
Gyerekkori boldog táncot…
Szemek szavát…
Szívek dalát…
S véle minden tündérálmot…
Elmerengünk egy-egy bókon,
Gyerekkori csacska csókon,
Mikor azt még lopva kaptuk
Ülve körben,
Játék közben
Pirult arccal visszaadtuk…
Hányszor is hív vissza a mult!
Gyöngyös írás, régen fakult…
Egy-egy lopott, dugott levél…
Egy kézfogás,
Egy mosolygás
Most is szeret, most is beszél.
Kart a karral összefűzve,
Mint két virág összetűzve,
Milyen szép is volt az élet!
Sugdolództunk,
Csókolództunk
S felépült a fecskefészek…
Hányszor nézünk így el messze
Álomszóró napkeletre
S járunk a mult édenében
S messze úton,
Csókos multon
Megöregszünk észrevétlen…
Megöregszünk, megtörődünk…
S amit régen lesve-lestünk:
Félve nézzük a jövendőt!
És kergetjük,
Hessegetjük
A sok kósza bárányfelhőt.
Forrás: A Természet 20.
évf. 15-16. sz. 1924. aug. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése