Egy rokon hívott vidékre,
faluról kaptam levelet,
kellene már felelni végre,
de oly nehéz a felelet.
A betűket nézegetem,
zsibonganak, akár a hangyák,
nézem halkan, révetegen,
szívemben titkos nyugtalanság.
Egy régi nyaramat idézik,
anyám kedves kis faluját,
a Bácskán szállok újra végig,
lankás tájak ölelnek át.
És forgatom a levelet,
minden betű egy régi emlék,
úgy lobban egy-egy jelenet,
mintha most történt volna nemrég:
Az állomáson kocsi várt,
szorongva indultunk az útnak,
nézegettük a tárt határt,
új volt minden, nekünk fiúknak.
Galambraj szállt, akár a felhő,
lengett, suhant ide-oda,
s hajladozott, mint magas erdő,
a tengeri hosszú sora.
Egy gémeskút az égbe nőtt,
föl és alá játak a vödrök,
tolongtak a vályuk előtt
a vízreváró szomjas ökrök.
Nyúl vágtatott el fölriasztva,
milyen hűhó és izgalom!
Nem fordult hátra a mihaszna,
pedig hívtuk, csaltuk nagyon.
Anyánk csak ült és hallgatott,
belémerült a messzi tájba,
úgy ült magában, halkan ott,
mintha remegne, szíve fájna.
Jó nagyanyánk messzirül intett,
a falu szélén várt miránk,
szipogva csókolt sorra minket,
sírva ölelte át anyánk.
Aznap jók voltunk, csöndesek,
de kedvünk, hangunk megjött másnap,
leráztuk rég a könnyeket,
nyugsága már nem volt a háznak.
Istencsapás, három tatár,
száguldoztunk a házon végig,
amerre léptünk, csupa kár,
dobáltuk a kotlóst s csibéit.
Megfürdettük a kis kutyát,
bosszantottuk a jámbor ökröt,
a borjút úgy öleltük át,
szegényke majdnem beledöglött.
A góréban vertünk tanyát,
oda húzódtunk kora reggel,
sokszor vívtunk véres csatát,
galambokkal és verebekkel.
A bikától féltünk csupán,
mikor megjött este a csorda,
szegény pappal elbánt csunyán,
beletaposta jól a porba.
Arrafelé a nagy Dunának,
egymást érték a vadvizek,
hallgattuk, hogy zúgnak a nádak,
füzek susognak, sás sziszeg.
Buborék szállt a víz szinén,
beléje gázoltunk mezitláb,
lestük soká, akár a ,
a tófenék sok furcsa titkát.
Beszélték, hogy falunk tövében
régen mocsár volt, ingovány,
a föld még fekete-kövéren
fordult ki az eke nyomán.
Jól fizetett nyáron a föld,
csépléskor ömlött a nehéz mag,
a masina zúgott, fütyölt,
ott lábatlankodtunk
egész nap.
Felkaptunk az üres szekérre,
amikor a határba ment,
és megrakottan visszatérve,
büszkén szorongtunk odafent.
Láttuk, hogy gyűlnek hosszú sorba
kis asztagok, nagy asztagok,
s láttuk, nem egy a falu sorsa,
vannak szegények, gazdagok.
Lassan megismertük a népet,
volt koma, sógor mindenütt,
szívesek voltak a szegények,
kirakták volna mindenük.
*
De jött az ősz, az iskola,
falunktól el kellett szakadnunk,
csípte szemünk az út pora,
a táj ködben úszott alattunk.
Nagyanya persze elkísért,
falu végén megint megállott,
arca, hangja most is kísért,
látom, amint elfúlva áll ott.
Sorra ölelte unokáit,
mint verdeső, riadt madár,
anyánkat csókolta sokáig,
nem látott minket soha már.
*
Gyermekkoromban szálltam vissza,
nézegetem a betűket,
ahogy a régi hangot issza
a hangra szomjazó süket.
Minden betű egy régi emlék,
hív, sürget, szólít élesen,
a kis faluba visszamennék,
megújítani életem.
Itt elveszett rab vagyok én,
és vissza, visszavágyom innen,
kell az a szín, kell az a fény,
erőre kapnom, újra hinnem.
Volt egy titkos vágyam, reményem,
hogy legyek én is valaki,
segíteni minden szegényen,
sorsát máskép fordítani.
De mintha porba írtam volna,
munkámnak nincsen nyoma sem,
élek felejtve, szétomolva,
nem érek célhoz sohasem.
Csalódnak mind a hű szívek,
kik bíznak bennem és szeretnek,
vásárfiát, jaj, mit vigyek,
sok éhes és apró gyereknek?
A szegényeknek mit vihetnék,
mit mondjak majd, ha kérdezik:
hogy tűrve meddig tűrjenek még,
és más soruk mikor lesz itt?
Nem úgy történt, ahogy akartam,
Most forgatom a levelet,
nézem szégyenkezőn, zavartan
s talán sohasem felelek.
Forrás: Válasz 4. évf.
7-8. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése