Elszáradt a vén diófa,
Ne menj férjhez nagy-anyóka;
Száraz fának nincs hajtása,
Elmult élted virulása.
Ha nem láttál kisértetet,
A tükörbe vesd a szemed,
Kétségbe’ esel a formádtól
Mint a bűdi boszorkánytól.
Kiszíta a nap a szemed,
Üvegablak kell már neked;
Ha a szemed, ha már a nem,
Im majd kacsint a pápaszem.
Ránczosabb már a te orczád,
Mint a lipp lapp szavu szoknyád,
A csók is elveszne rajta,
Hacsak csuda nem támadna.
A termeted szép egyenes,
Mint a betűk között az S;
Vénebb vagy az országutnál,
Hogy a sutra még se bujtál.
Susinka már a te szived,
Mégis arra kényszerited:
Hogy még most is lángot vessen,
Lángot vessen, és szeressen.
Ráütöttél természetre
A fancsali feszületre;
Posattabb vagy az egresnél,
Mégis édes párt keresnél.
Hogy im fogad rég kiszolgált:
A ’hamu’ból ’mamu’ szó vált;
S hogy im élted elviselted,
Nem érted már a szerelmet.
Ne bomolj hát az ördögbe!
Dugd az orrod a ködmönbe:
Dunnyogj, dunnyogj, mulasd magad,
Míg a halál rád nem akad.
Forrás: Munkások Ujsága 2. kötet 17. sz. Bp., 1848. november 28-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése