2020. júl. 30.

Szerb Antal: Madelon, az eb



Másfél évtizeddel ezelőtt a Nyugatban Németh László bírálatot írt – keményen elítélőt – Szerb Antal Kölcsey-füzetéről. A bírálatot körülbelül ezekkel a szavakkal fejezte be: „Erre az emberre rá kell kiáltani, hogy ébredjen fel.” Mik voltak Németh László kifogásai? Szerinte Szerb Antal elveszett a német irodalomtudomány útvesztőjében, átadta magát a szellemtörténet legszélsőségesebb és ugyanakkor legkétségesebb vívmányainak; - a Gundolf-iskola módszere elragadta és felfalta. A bírálat – úgy látszik – hatással volt az íróra: aki a „Gondolatok a könyvtárban” összegyűjtött tanulmányait elolvassa, éles és feltűnő különbséget lát a kötet első és második része között. Az elsőből – itt olvasható a Kölcsey-, a Vörösmarty-tanulmány és a preromantikáról szóló dolgozat – a német irodalomtudomány szó- és szemlélet-kincsében elmerülő, a valóságtól idegen szobatudóst látja (hangsúlyozni kell természetesen, hogy a tanulmányok tudományos eredményei vitathatatlanok, éppen megjelenésük idején sok elvi kérdést tisztáztak és bennük a magyar irodalomtudomány egyik legjelentősebb szelleme jelentkezett, akinek izgató hatása a magyar irodalomtörténet-írásra rendkívüli ösztönzéssel volt); a második részből egy könnyed, gunyoros világfi jelenik meg előttünk, aki tréfálkozva, tiszteletlenül számol be olvasmányairól s szinte mellékesen, elszólásokban közli irodalomtudósi véleményét, ítéletét.

Ez az ellentét figyelhető meg novelláskötetében is, e kitűnő, de elsősorban tudós magatartású író „műhely-tanulmányaiban”. Az ifjúság idején filozoptei komolysággal közölte mondanivalóit, - a kötet bevezetőjét író Szentkuthy Miklós nyomatékosan figyelmeztet a „dr. phil.” pózára – s az író-eszmény, akit követett, a formában, stílusban, magatartásban legkeményebb művész, Conrad Ferdinand Meyer volt. Az 1925-ben írt „Zsarnok” szabályos Meyer-novella, minden értéke mellett is szinte már másolása a sajáton meyeri hangnak, módszernek, szemléletmódnak. Fejlődése során ez a feszesség, eltökéltség oldódik és lazul fel.

Szerb Antal előtt kitárul kora nyugati irodalma, mindaz, amiről a „Hétköznapok és csodák” lapjain számolt be. Az önállótlan tehetség, akinek a „Zsarnok”-ban megismertük, továbbra is ragaszkodik adatgyűjtő, „cédulázó” filozopteres magatartásához. Ahogy a harmincas évek elejétől sorra írja novelláit és regényeit, mindig az marad az érzésünk, hogy olvasmányainak hatása alatt ír. A gunyorosságában, játékos-tettetett nagyképűségében oly kedves „Pendragon-legenda” a Chesterton-hatásnak és a rózsakeresztesek körüli tudományos kutatásainak terméke, - az „Utas és holdvilág” személyes élményeit Cocteau „Les enfants terribles”-jének külsőségeivel és Kerényi Károly vallástörténeti kutatásainak eredményeivel keveri. – „A királyné nyaklánca” már bevallottan regényes szellemtörténet, Stefan Zweig regényes életrajzainak külső modorában. A „dr. Phil.” magatartása végig megmarad, csak a hang lesz könnyedébb, már-már pestiesebb, - a német szellemtörténet tanítványa megjátszott filozopteri esetjelenséggel, szinte a „Hétköznapok és csodák”-hoz gyűjtött jegyzetek felhasználásával írja novelláit.

Ha téma szerint követjük ezeket a novellákat, legtöbbször alig emelhetünk ki többet, mint ugyanazt a tárcaötletet: a „dr. Phil.” ügyetlen a szerelem dolgaiban, a valóság mindig kegyetlenebb és természetesebb, mint mindaz, amit a valóságra ráaggat. Erről szól végső értelmében a „Madelon, az eb”, a „St. Cloudban egy kerti ünnepélyen”, a „Gondolatok a könyvtárban” és a „Cynthia”-töredék. Ez az apró mese felduzzasztva jelentkezik: irodalmi utalásokkal, afféle lábjegyzetekkel körülvéve, mindig valamelyik megcsodált angolszász mester modorát mímelve. Játék és valóság keveredik bennük – de a valóság nagyon ösztövér -, ezt Szerb Antal is számos helyen bevallja; a játékosság pedig erőltetettnek hat, másodkézből kapjuk, nem játékos, hanem mindössze gunyoros kedélyből. A tiszteletlen m odorú irodalomtudós, akinek kései tanulmányaiban megismertük és megszerettük, nem tagadja meg magát, - mindig és minden körülmények között, elszántan, fárasztóan tiszteletlen. Saját világát sem becsüli, csúfondárosan beszél, lekicsinylőn szereti kifigurázni tárgyát és önmagát, - de ugyanakkor nem tud elszakadni a tudósi kellékektől.

A kötet két novellájában érezzük egyedül a sajátos szerbantali magatartást: a „Szerelem a palackban” csúfondáros, ironikus, minden ízében mulatságos farce-ában és a kötetet záró „A herceg” című apokrif életrajzban. Ezekben feloldódik az intellektuális anyag, nem zavar többé, - bő és jó mesét kapunk, elegánsan és elmésen megfogalmazva, az író humora és rosszmájúsága elbűvöl. Olyan ez a két novella, mint két gazdagon színezett reneszánsz halandzsa-anekdota, - egy ironikus és művelt kedélyből, és nem egy „dr. Phil.” szobatudósi, a valóságba csak kitekintő magatartásából születtek. A kötet nyolc novellája közül sorrendben a két utolsó a „Szerelem a palackban” és „A herceg”. A folytatástól – a szépíró Szerb Antal teljes magára találásáról – megfosztottak a megírásuk után eltelt barbár esztendők, s így Szerb Antal ma elsősorban mint a modern magyar irodalomtudomány egyik legjelentősebb, legmélyebb távlatokat nyitó szelleme áll előttünk.
Thurzó Gábor

(Révai-könyvtár, 1947.)
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése