Másfél
évtizeddel ezelőtt a Nyugatban Németh László bírálatot írt – keményen elítélőt
– Szerb Antal Kölcsey-füzetéről. A
bírálatot körülbelül ezekkel a szavakkal fejezte be: „Erre az emberre rá kell
kiáltani, hogy ébredjen fel.” Mik voltak Németh László kifogásai? Szerinte Szerb Antal elveszett a német
irodalomtudomány útvesztőjében, átadta magát a szellemtörténet
legszélsőségesebb és ugyanakkor legkétségesebb vívmányainak; - a Gundolf-iskola
módszere elragadta és felfalta. A bírálat – úgy látszik – hatással volt az
íróra: aki a „Gondolatok a könyvtárban” összegyűjtött tanulmányait elolvassa,
éles és feltűnő különbséget lát a kötet első és második része között. Az
elsőből – itt olvasható a Kölcsey-, a Vörösmarty-tanulmány és a preromantikáról
szóló dolgozat – a német irodalomtudomány szó- és szemlélet-kincsében elmerülő,
a valóságtól idegen szobatudóst látja (hangsúlyozni kell természetesen, hogy a
tanulmányok tudományos eredményei vitathatatlanok, éppen megjelenésük idején
sok elvi kérdést tisztáztak és bennük a magyar irodalomtudomány egyik
legjelentősebb szelleme jelentkezett, akinek izgató hatása a magyar
irodalomtörténet-írásra rendkívüli ösztönzéssel volt); a második részből egy
könnyed, gunyoros világfi jelenik meg előttünk, aki tréfálkozva, tiszteletlenül
számol be olvasmányairól s szinte mellékesen, elszólásokban közli
irodalomtudósi véleményét, ítéletét.
Ez
az ellentét figyelhető meg novelláskötetében is, e kitűnő, de elsősorban tudós
magatartású író „műhely-tanulmányaiban”. Az ifjúság idején filozoptei
komolysággal közölte mondanivalóit, - a kötet bevezetőjét író Szentkuthy Miklós
nyomatékosan figyelmeztet a „dr. phil.” pózára – s az író-eszmény, akit
követett, a formában, stílusban, magatartásban legkeményebb művész, Conrad
Ferdinand Meyer volt. Az 1925-ben írt „Zsarnok”
szabályos Meyer-novella, minden értéke mellett is szinte már másolása a sajáton
meyeri hangnak, módszernek, szemléletmódnak. Fejlődése során ez a feszesség,
eltökéltség oldódik és lazul fel.
Szerb Antal előtt kitárul kora
nyugati irodalma, mindaz, amiről a „Hétköznapok
és csodák” lapjain számolt be. Az önállótlan tehetség, akinek a „Zsarnok”-ban megismertük, továbbra is
ragaszkodik adatgyűjtő, „cédulázó” filozopteres magatartásához. Ahogy a
harmincas évek elejétől sorra írja novelláit és regényeit, mindig az marad az
érzésünk, hogy olvasmányainak hatása alatt ír. A gunyorosságában,
játékos-tettetett nagyképűségében oly kedves „Pendragon-legenda” a Chesterton-hatásnak és a rózsakeresztesek
körüli tudományos kutatásainak terméke, - az „Utas és holdvilág” személyes élményeit Cocteau „Les enfants
terribles”-jének külsőségeivel és Kerényi Károly vallástörténeti kutatásainak
eredményeivel keveri. – „A királyné
nyaklánca” már bevallottan regényes szellemtörténet, Stefan Zweig regényes
életrajzainak külső modorában. A „dr. Phil.” magatartása végig megmarad, csak a
hang lesz könnyedébb, már-már pestiesebb, - a német szellemtörténet tanítványa
megjátszott filozopteri esetjelenséggel, szinte a „Hétköznapok és csodák”-hoz gyűjtött jegyzetek felhasználásával írja
novelláit.
Ha
téma szerint követjük ezeket a novellákat, legtöbbször alig emelhetünk ki
többet, mint ugyanazt a tárcaötletet: a „dr. Phil.” ügyetlen a szerelem
dolgaiban, a valóság mindig kegyetlenebb és természetesebb, mint mindaz, amit a
valóságra ráaggat. Erről szól végső értelmében a „Madelon, az eb”, a „St.
Cloudban egy kerti ünnepélyen”, a „Gondolatok
a könyvtárban” és a „Cynthia”-töredék.
Ez az apró mese felduzzasztva jelentkezik: irodalmi utalásokkal, afféle
lábjegyzetekkel körülvéve, mindig valamelyik megcsodált angolszász mester
modorát mímelve. Játék és valóság keveredik bennük – de a valóság nagyon
ösztövér -, ezt Szerb Antal is
számos helyen bevallja; a játékosság pedig erőltetettnek hat, másodkézből
kapjuk, nem játékos, hanem mindössze gunyoros kedélyből. A tiszteletlen m odorú
irodalomtudós, akinek kései tanulmányaiban megismertük és megszerettük, nem
tagadja meg magát, - mindig és minden körülmények között, elszántan, fárasztóan
tiszteletlen. Saját világát sem becsüli, csúfondárosan beszél, lekicsinylőn
szereti kifigurázni tárgyát és önmagát, - de ugyanakkor nem tud elszakadni a
tudósi kellékektől.
A
kötet két novellájában érezzük egyedül a sajátos szerbantali magatartást: a „Szerelem a palackban” csúfondáros,
ironikus, minden ízében mulatságos farce-ában és a kötetet záró „A herceg” című apokrif életrajzban. Ezekben
feloldódik az intellektuális anyag, nem zavar többé, - bő és jó mesét kapunk,
elegánsan és elmésen megfogalmazva, az író humora és rosszmájúsága elbűvöl.
Olyan ez a két novella, mint két gazdagon színezett reneszánsz
halandzsa-anekdota, - egy ironikus és művelt kedélyből, és nem egy „dr. Phil.”
szobatudósi, a valóságba csak kitekintő magatartásából születtek. A kötet nyolc
novellája közül sorrendben a két utolsó a „Szerelem a palackban” és „A herceg”. A folytatástól – a szépíró
Szerb Antal teljes magára találásáról – megfosztottak a megírásuk után eltelt
barbár esztendők, s így Szerb Antal ma elsősorban mint a modern magyar
irodalomtudomány egyik legjelentősebb, legmélyebb távlatokat nyitó szelleme áll
előttünk.
Thurzó Gábor
(Révai-könyvtár, 1947.)
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése