Vas
István verseskötete újabb versein kívül a korábbi kötetek válogatott darabjait
is tartalmazza s így alkalmat ad a bírálónak, hogy röviden átpillantsa a költő
egész pályáját és hogy fejlődését az új és a régi mű között mutatkozó
különbségen mérje le.
Ma,
amikor kezd megszokottá válni, hogy fiatal költők a mesterség legélesebbre fent
harci szerszámaival állig felfegyverzett Minervákként pattannak elő és az a
verselési készség, amely régebben hosszú és verejtékes munka eredménye volt, a
Múzsák csarnokának kötelező belépőjegyévé, a költőnek-elismerés sine qua
non-jává lett, talán megdöbbentően hangzik, ha kimondom, hogy Vas István, első
kötetének, az „Őszi rombolás”-nak
megjelenésekor – bár a könyvben már mutatkoztak a jelentékeny költő körvonalai
– nem forgatta olyan könnyedséggel ezeket a fegyvereket, mint fiatalabb társai.
Bevallom, engem kissé lehangol, ha egy tizennyolc éves költő úgy versel, mint
Tóth Árpád. Mi várhat még arra az ifjúra a katonai pályán, aki nyomban az
érettségi vizsga után táborszernaggyá léptetnek elő?
Vas
István fejlődése egyenletesebb s ezért szerencsésebb volt. Útjában nem
hátráltatták zökkenők, elakadások. A műfordítás iskolájában kiművelte költői
nyelvének hajlékonyságát, megtanulta a bonyolult versmondat művészi
alkalmazását, rímleleménye pedig kifogyhatatlannak bizonyult már a második
kötetben, a „Levél a Szabadságról”
címűben is. A „Menekülő múzsá”-ban
hangja mélyült, férfiasodott, gordonkaszerű búgást kapott, az intellektus
kezdett erősebb ihletőjévé válni az érzelemnél, témaköre jelentékenyen bővült.
Tudatosan törekedett arra, hogy amit alkot, „nagy” költészet legyen. Olykor
erejét meghaladó feladatokra vállalkozott s ennek a rovására írhatjuk, hogy
akkoriban még nagy versek helyett gyakran csupán szép és hosszú versek
születtek. Most, új verseinek tisztább és ritkultabb levegőjű, az olvasó
képzeletét és felemelkedni-tudását erősebben próbára tevő magaslatáról tekinthetünk
alá a megtett útra és így észrevehetünk olyan korábbi fogyatkozásokat is,
amelyeket csak az összehasonlítás tesz láthatókká. Mintha fiatalkori köteteiben
az érzelem sokszor legyűrné az értelmet és a szenvedélyt, jelentéktelenebb
verseiben pedig az érzelmet hígabb halmazállapotú, bár még mindig egyéni hangú
érzelmesség helyettesítené. Mondhatnánk, hogy a szabályos versszakokban
hömpölygő szépség és mélabú egész köteten keresztül kissé egyhangúvá válik,
hogy túl mereven ragaszkodik a kötött formákhoz, hogy a műfordító birokra kel a
költővel s egyes verssorok nem az egyedül lehetséges, hanem a relatíve legjobb
megoldás gyanánt hatnak. Mellesleg szólva, nem véletlen, hogy azok a nagy költők,
akiknek ereje inkább egyéni hangjukban, mint verskulúrájukban rejlik, óvakodnak
a műfordítás vadhajtásokat nyesegető kertész ollójától. Talán Ady is ezért
fordított hátat néhány kísérlet után ennek a műfajnak.
De
a kissé hosszúra nyúlt bevezetés után ideje lényegében foglalkoznunk az újabb
versekkel:
Első
olvasásra is szemünkbe ötlik, hogy a költőre ma már éppoly erősen hatnak
műveltségélményei, mint érzelmei és egéyni sorsa. Az intellektussal, mint
hajtóerővel, ilyen fokon eddig csak Babits költészetében találkoztunk. Vas
István, egyéni életével párhuzamosan, végigéli az egész emberi fajta életét,
ahogyan a magzat is végigjátssza a faj fejlődését. A kötet bevezető ódájában a
költő így szól az Ész-hez:
Téged nem sejthetett a kő, sem az amőba,
nélküled boldogult a tenyészet, míg
a pliocén földön át nem pusztított a fagy.
Katasztrófák után, természetvágta résen
léptél be csöndesen. Vajúdva görcsözött
a hold, a víz, a föld. Két lába állt merészen
az ember, pusztuló ősállatok között.
Borzad a korszak embertelenségé-
től, amelyben él és kultúránkat hanyat-
lásvégi kultúrának érzi:
Lassan mozdul már a jövő csodaállata
- mit hoz?
Semmit sem ígérhet a lépte nekem.
Én nem ajándékért kelek át – ha
kibírom – e piszkos,
vad, kultúra-alkonyi tengereken.
Még
a balatoni est bíbor, lila, sárga pompájáról is a lét kultúravégi tarkasága jut
az eszébe, szerelmesének testéről pedig az egyiptomi és etruszk hieroglifák:
Minden tagod valamit közvetít,
a homlokod, a hátad, fürtjeid,
betűi egy bonyolult ékírásnak.
A
tudás szkeptikussá és pesszimistává teszi az embert főleg ebből vezethető le
Vas István pesszimizmusa is, innen meríti legsötétebb színeit. Ez a metafizikai
pesszimizmus, amely nem titkolja sem mások, sem önmaga előtt, hogy az ösztön
erősebb az észnél és az értelemnél, hogy a világ forgatója az akarat, hogy a
tudat parányi fényes sziget, előretolt helyőrség az óriási mérgezett-levegőjű
mocsár közepén, hogy a legnagyobb és legtisztább szellemek erőfeszítése hangyák
morzsagörgetése mérhetetlenül hatalmas, sötét erők ellenében, hogy a művészek,
tudósok és felfedezők olyan utazók, akik robogó járműről ugranak le és életüket
kockáztatják azért, hogy ne kelljen tíz lépést visszafelé menniük, hogy az
ember valószínűleg kezdetleges automata, vagy bogár, amelyet megragad egy kéz
és végighúz egy szőnyegen, melynek mintáit a kéz gazdája jól ismeri, de az
áldozat számára felfoghatatlanok, néha egészen hatalmába keríti és ilyen sorok
leírására kényszeríti:
Az önelemzés keskeny üregében
itt heverek sanyarú ágyamon.
Bűnök parázsán forgok a sötétben
s az alvilágról gyakran álmodom.
- - - - - - -
- - - - - - -
- - - - - - -
De oly hínáros, rontó szövevény ez,
mely áltitkokat csillant álnokul,
ha egyik percben megdöbbent a lényeg,
rá rögtön kertelő homály borul.
De
műveltsége és tudása nem mindig nyilvánul meg ilyen elsődleges formában. Többnyire
inkább a sorok között húzódik meg, a költemény értelmen túli mondanivalójának
mélyrétegében. A ki nem mondott gondolat azonban ott lappang a felszín alatt és
súlyosabbá teszi a verset, mint ahogyan a „Varázshegy”
orvosprofesszor-festőjének képgyűjteményében Madame Chauchat dekoltázsának
epidermisze a legfigyelemreméltóbb mű, mert a művész, ha nem is festhette meg,
de odagondolta a bőr alá az erek hálózatát s a zsír- és verejtékmirigyek
bonyolult rendszerét.
Vas
István bonyolult költő s nem száll le az olvasóhoz, hanem megköveteli, hogy az
emelkedjék fel hozzá. Az elszáradási folyamat, amely a harmadik évtizeden túl
annyi költőt fenyeget, őt elkerülte; verseinek szerves része a gondolati elem,
ez ad jelentőséget mondanivalójának. Megvan a képessége, hogy a legsúlyosabb
gondolatot is verseibe ötvözze s a könnyű és súlyos szerencsés társulásából
olykor váratlanul újszerű hasonlatok születnek:
fehéren csillog teteje a fának,
mint agyunk csúcsain az öntudat…
Jelentékeny
költők művében rendszerint van valami önéletrajzszerű. Ezt Vas Istvánnál is
tapasztalhatjuk. Szerencsés költő, mert az élet apró eseményei is írni
serkentik és a nagy realizmus hagyományai segítik. Valóságérzéke élénk és
vérbő, ami ritka jelenség olyan költőnél, aki művét az észnek és a gondolatnak
rendelte alá. Ismeri a meghajszoltak és kizsákmányoltak életét, - hosszú időt
töltött közöttük. Hallgassuk meg, hogyan ír le egy konzervgyárat:
az udvaron kint ládahalom, zsíros
gummikötényben torzfejű asszonyok
dobozok fénylő sokaságát
földre dobálják érczörejjel.
Földön fagyasztott kis kacsa-, pulyka- és
nagy birkahullák nyersvörös és fehér
kibelezett rendjei várnak
s fortyog a lé s véreznek a kések.
Az
intellektus uralmából következik szkepticizmusa, a csípős, fanyar ízek, melyek
még szerelmi líráját is fűszerezik. Szókimondó költő s nem egyszer a
kegyetlenségig őszinte. Talán az egész világirodalomban nem találunk rá példát,
hogy egy költő így szólt volna egy haldoklóhoz:
Nem kellettünk egymásnak, jól tudom –
mit vesztenék? Hiszen nem is szeretlek.
Nem voltam bátyád, nem voltál húgom,
s ha nem leszel, majd akkor se kereslek.
Halott szemeid énrám nem merednek,
nyugalmam lesz majd tőled, édesem…
Individualista
s ezt sem titkolja. Annyira az, hogy még a túlvilági életet sem tudja – legalább
is saját személyére vonatkozólag – valami egyetemes közegben való feloldódásnak
elképzelni s hívővé is főleg az teszi, hogy a kereszténység egyéni üdvözülést
és egyéni kárhozatot ígér az emberiségnek a görög-római vértelen
árnyékbirodalom és kelet pantheizmusa helyett:
Kiki olyan mennyet kap, amilyet
képzelni tud magának. A tied
személytelen lesz, ág és oszthatatlan.
De én a végső titkot mostani
értelmemmel fogom megérteni
s azt élem végig, amit abbahagytam.
A
kötet legérdekesebb színfoltja, ha nem is legmagasabb színvonalú része, a „Márciustól-márciusig” című verses
napló. A költői idegalkat hajszálfinom műszerként reagált a háború és
üldöztetés éveinek durva földlökéseire. Vannak a sorozatnak versei, amelyek
inkább keletkezésük idején voltak hatásosak és a forrongó indulatok
csillapultával nem hozzák lázba az olvasót. Néha nyers élmények verses
leírásával találkozunk költészet helyett. Ez a ciklus mégis jelentős állomása
Vas István költészetének, mert ekkor tört meg szigorú formai fegyelmezettsége.
Sok vers töredék maradt s a fékezhetetlen indulatok nem tűrték a költő
szabályozó akaratát. Ez a szerencsés hatás, mint már mondottam, formai
felszabadulás, lazítás, szabadabb képzettársítások formájában jelentkezik a
költő későbbi verseiben.
Vas
István legérettebb, legtökéletesebb verseit az 1940-1944 közötti időben írta. A
„Jákob panaszaiból”, „A Boa etetése”, a „Szívtelen búcsúztató”, az „Őszi
stancák” s főleg az „Önelemzés”
és a „Monádok” a legszigorúbb
mértékkel mérve is nagy versek. A további fejlődés legbiztatóbb ígéreteit
mégsem ezek, hanem a legújabb versek egy része nyújtja. Ezek között nem
találunk tökéletes remekműveket, bár az „Utazás”
szimbólum-tűzijátéka és „A békekötés elé”
egy-egy óriási mondatból álló első és második része magasrendű költői bravúr.
Kár, hogy az utóbbi hatalmas költemény, mely egyetlen karolással történelmet
jelent és sorsfordulót ölel fel, a befejezésnél megtörik. Mégis ezek a versek
bizonyítják a költő állandóan új hangot, új formát, új tartalmat próbálgató,
kutató hajlamát. Ezek a zálogai, hogy költőjükben később sem fogunk csalódni,
hogy a vakmerő utazóból nem lesz elégedett gyarmatos, aki letelepül az első
helyen, ahol édesvizet és gyümölcsöt talál, hanem megmarad nyugtalan vérű
felfedezőnek, aki még sok sikeres expedíciót fog indítani ismeretlen szigetek,
megmászhatatlannak hitt csúcsok felé.
Kálnoky László
(Franklin Társulat
kiadása)
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése