Mi vagyunk-e még a hét vezérnek
Sarjadéki, tiszta szityavér?
Mi vagyunk-e vére még a vérnek,
Mellyet ontott a szent hét vezér,
A midőn nagy Árpád nemzetének
Hont szerezni esküt esküvének?
Ők az esküt, a szentet, kimondák,
S vérben itták rá az áldomást;
Mi, kikért a hősi vért kionták,
Elfeledjük a nagy tartozást?
Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?
És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?
Itt van a föld Kárpátok tövében,
Völgye, halma e vértöl kövér;
A kaszás derékig áll füvében,
Dús kalászin áldás a könyér;
S van bizalmas nyája, van borága,
Drága érczet rejt a bánya ága.
Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;
Annyi é letér a hon szivében,
Mennyi csepje áldást hozna ránk, -
Itt a tenger, őr gyanánt a szélen,
Mint egy istenszeme terjedékben!
S itt a nép is! melly nyolcz századon túl
a nemessel együtt vérezék,
Melly ekéhez, kardhoz egyaránt nyúl,
A hogy a harcz kéri vagy a bék;
Itt van a nép, vére még a vérnek,
Sarjadék a szent hét vezérnek.
Im de a föld, olly gazdag magában,
Mért virágzék csak felére fel?
Mert a föld lenyügző bérigában,
Mert a nép rajt bérigát visel;
Mert a földön ég malasztja mellett
Emberátok vad burjána termett.
Im de a víz, négy folyód zugása,
Többször átok, mint áldás, mit ad;
Négy szilaj mén ádáz nyargalása,
Melly kocsit kocsissal elragad;
S tengerünket ész és kor daczára
Tétlenségünk vas lakatja zárja.
És a népet megtöré igája,
Nyolcz száz évet könnyel áztatott;
És ha van, tövisből van virága,
És ha vet, magának vet magot?
Láthatára sürü, vastag éjjel…
S fáklya nincsen, melly oszlassa széjjel.
Mi vagyunk-e, mi vagyunk-e, kérdem:
A nagy Árpád sarjadékai?
Mi vagyunk-e, megváltatva véren,
Ős elődink méltó fiai?
Kik midőn véren hazát szerzének:
Nagy, dicső nemzetté esküvének?
Az elődök a törvényt kimondák,
S megtarták az eskü szent szavát:
Hogy, kik mint ők, vérüket kiontják,
Légyen egy a nagy nemzetcsalád, -
És, ki híven küzd a köz hazáért,
Köz javából egyaránt vegyen bért.
Mi a törvényt, esküt és a népet
Megvetettük sok száz éven át;
Jog fölé a kény hatalma lépett,
S szörnyen megcsonkúlt az őscsalád!
És a földön, vizen és a népen
Isten átka fekszik szörnyüképen!
Föl tehát, ha még egy szikra benned,
Föl, keletnek népe, tettre fel!
Őseidnek lelke még-e lelked,
Megmutatni uj, nagy esküvel,
És az eskü szent zsolozsmaképen
Kárpátoktól Ádriáig érjen.
Oldassék meg a földnek bilincse,
A tulajdon szent legyen s örök;
S lészen a föld népeidnek kincse,
Színarany az istenadta rög; -
A mi szárnya a madárseregnek,
A szabad föld az a nemzeteknek!
Fékre vedd a víznek tombolóit,
A világnak nyisd meg kapuját –
Öt világrész lássa lobogóid,
Lássa gályáidnak árboczát, -
Tenger a föld vére – löktetése
Népek- és hazáknak vérütése.
És a nép, melly vér a régi vérből,
Nyerje vissza régi részjogát:
Osztalékát vízből és kenyérből,
És a törvény védő paizsát;
S mert tehert visz, oszt a köz hazáért:
Közjavából egyaránt vegyen bért!
És te isten, a véghetlen égben,
Magyaroknak védő istene!
Szentesítsd meg összes összeségben
a mi esküt a nemzet teve, -
Add hozzá az ember legfőbb kincsét:
Szabadítsd fel – a szellem billincsét!
S fény, dics árad Árpád nemzetére
Melly megérté vére érdekét;
Vagy halál lesz hosszu bűne bére,
Mint ki elvetette istenét –
És betelve ezredévi átkunk:
Hogy magunktól jöjjön pusztulásunk.
Forrás: Hangok a multból
– A magyar nemzet nagy napjainak emlékeűl. Összeszedte és kiadta: Két magyar
honfi. Lipcse, Keil Ernő és Társa 1851. – Batthyányi Lajos, az elárult haza
vértanuja, a szent harczban az oltárrá lett vesztőhelyen Elesettek hű
emlékezetének, hazafijui kegyelettel szentelik - A Kiadók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése