Nekem nincs semmim, semmim e hazában,
De én egészen az övé vagyok;
Bánat- s örömköny forr szememben, a mint
Sötétül napja, avagy felragyog.
Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek
Mi nálunk a hű honfiszem felett,
Ha föl nem törtök most a telt kebelből
Édes terhétől szivem megreped.
- Láttátok-e a két tündér virágot,
Borus hazánknak két sarkcsillagát?
Evezhetsz bátran nemzetem hajója,
Nem veszhet az czélt, a ki illyet lát.
Én láttam, láttam!... megmutatta őket
Szent vágyaimnak a szövétnekfény;
Hanem mi volt e fény a lánghoz képest
Melly akkor égett keblem belsején!
Ott álltak ők, mint égi jelenések,
Szokatlan köztünk illyen látomány…
Hahogy sokáig néztem volna őket,
Szemfényemet vesztettem volna tán
S hallottam édes ajkaik zenéjét,
Hallottam őket halkan mondani,
Mit tetteik rég fen szóval beszélnek,
Hogy ők a honnak hű leányai.
Miért nem voltam a lég ajkaiknál?
Hogy vittem volna szét a hangokat,
Mint napvilágot minden egy magyarhoz,
Kit éj környékez honfibú miatt.
Ragyogjatok, ti ébredő hazámban
Hajnalsugárul, testvércsillagok!
Sugáritokra, Memnon szobraképen,
A nemzetáldás zengedezni fog.
Forrás: Hangok a multból
– A magyar nemzet nagy napjainak emlékeűl. Összeszedte és kiadta: Két magyar
honfi. Lipcse, Keil Ernő és Társa 1851. – Batthyányi Lajos, az elárult haza
vértanuja, a szent harczban az oltárrá lett vesztőhelyen Elesettek hű
emlékezetének, hazafijui kegyelettel szentelik - A Kiadók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése