Fojtó,
sűrű légkör, - nem árad(…) s robbanás előtti pillanat, rögzítettségében e
versekben. Mintegy negyven vers, néhánya negyvenháromban, kettő, a
legerősebbek, negyvennégyben, a német megszállás idejében íródtak s minden
sorukon érzik, hogy már keletkezésükkor rettegték a sorsot: rejtekhelyen kell
lapulniok. S magukon viselik a dacot is: túlélik csakazértis a viharokat.
Magadban búsulsz, mint a
némák,
sután és értelmetlenül,
szívedbe félelem, béna
nyelvedre
a dadogó őrület ül.
E nép maga fojtotta meg
magában
a szabadság nagy hitét,
eladta vérét s fegyverét
szolgálta az
idegenét!...
Hegedüs
Zoltán költészetében a gondolati elem uralkodik; kifejező eszköze a kép. Komor,
öntépő gondolatokkal viaskodik; az öncélú, játékos verselés nem csábítja s nem
gyönyörködteti. Egy-egy verse alkatát a gondolatközléshez szükséges képanyag,
vagy néhol (Bivaly, merő koromból) a
gondolatot felröppentő s hiánytalanul viselő felötlött kép hordozza és zárja
magába.
A
„Meztelen élet”-nek legújszerűbb s
legeredetibb versei: a Nélkülem és
ellenem; Hidegen és magánosan és
a Gyermek. E versekben a magánosság
átérzése, vállalása és nem utolsó sorban kifejezése újszerű. Nem magánossága
ez; nem intellektuális életérzés, hanem valami ős, a formáltságban is anyaggá
oszló ősanyag magánya. Vagy helyesebben: ezt az eszméletlen ősanyagállapotot
eszmélve érző, élő emberé.
Ezt
hordozza például a „Gyermek” című
verse is:
… Szerettem lent, ahol
csak én,
ahol én voltam egyedül,
pörgetett, sodort a
lassú áram,
s kapaszkodtam
kegyetlenül,
mert ott szerettem lent
a mélyben,
a gyökerek közt, az
iszapban,
fájt, hogy erővel
feltaszít a víz
és lebegtet a magasban…
„Akár a holt fá”-ban, sötéten kavargó
indulatok ködén át tör föl s csap magasra az alkotó ember életérzésének másik
véglete:
… Fiad vagyok, de
tejedből sosem ittam,
nem vágyódom szavadra és
szemedre,
majd megformállak újra
önmagamból.
Ősibb
az emberalkotás titka, mélyebb és rejtelmesebb – azt mondja ez a vers -, mint a
születés, mint az anyaméh, szülők és ősök; valamiképp, kissé homályosan e
versben, de az egész kötetből jól kicsengően, az anyakomplexum ellen lázad, az
egy anyától született s általa meghatárolt egyén határai ellen: nem én lettem
csak teáltalad, ellenkezően, te is csak annyiban és az vagy bennem, aminek
vállallak és formállak magamnak.
A
kötet egyenletes; jól összeválogatott versei egyöntetűen hordozzák az
alapszínt; de úgy érezzük: csak állomás. S valóban néhány verse a feloldódást,
a színek kiteljesedését ígéri. Hegedüs Zoltán költői fejlődésére figyelni kell.
Ignácz Rózsa
(Cserépfalvi)
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése