Bevezető a költő
„Tizenkétcsillagú
Korona” című
versciklusához
I.
A városból, ahonnan egyre mennék,
Ahol a földet nem öleli ég,
És nincs ahol az angyal megjelennék,
S a Szűzmária árván ácsorog
A kórház előtt, körbe kötözötten,
Onnan jövök, - és nem hiába jöttem:
Rátok bukkantam. Mennyei Karok.
Most itt vagyok, ahova egyre jönnék,
Itt hallgatom ezernyi hangotok,
Fűben-fában zenélő angyalok,
Akik a búza templommély csöndjét
S a szőlőfürtök csurranó delét
Zsoltárütemre hangoljátok egybe,
- Itt hangolgattok, a marcali hegyben.
Járom a szőlőt, amerre a bönge
Kakukfüves lankája elgyűrűz.
És a dűlőben szembejön a Szűz.
Körüldongják tücsöknyi angyalok,
Kapa a vállán, fején tarka kendő,
És kék szeméből a Megszületendő
Csillaga mosolyog.
II.
Mi asszonyunk, te itt lakol!
Az a jó meleg trágyapárás:
A betlehemi csöpp akol.
A félhajas tető alatt,
ahol harsog a gyaluforgács,
A názáreti Ács farag.
A boglyas Tábor integet
Felhőivel a vizen túlról,
Mint Badacsony és Szigliget.
S a nagy tó: a Tibériás.
A fövenyen hálót egyenget
Tizenkét hallgatag halász.
Ez az a föld, ez az a táj,
Ahol az ég-föld összeérnek,
Ahol az Angyal föl-lejár.
Ez az az áldott
levegő,
Ahol elfelejt zakatolni
És fenekedni az idő.
Itt fák és lelkes állatok
Imádkoznak s az ember: ember.
Teremtetett s megváltatott.
Itt édes bort ad innia
S kenyeret tör az embereknek
A Krisztus, az Ember Fia.
És téli estén, fonogatván
Az asszonyok közt ül a padkán
Asszonyunk Szűzmária.
III.
Most itt a dombon megtaláltam,
Ötven év bújócskáin át
Az igazi Szűzmáriát,
Kit mostanáig eltakartak
Kontárok és kereskedők,
S a legnagyobb kontár, a gőg.
Ismertem jól gyermekkoromban:
Ez ő, ez ő, ráismerek.
Az emlékek özönlenek.
Éppen ilyen szépen mosolygott
Két dundi fej közül reám
Édesanyám ágya falán.
Így láttam a besnyői dombon,
Hogy félálomban jött felém,
Nagyboldogasszony éjjelén,
Amíg virrasztva énekelnek
- És tűz és angyalszárny suhog –
Sok tízezernyi búcsusok.
E kép elé kísértem egykor
Sok ministrálós reggelen
Imádott első mesterem.
E sokkönyves és sokfiús
Képről szólított maga mellé
A máriás Kalazancius.
Ó, hányszor néztem ezt a képet!
De később minden mást mutat,
Józanná lesz az áhitat.
Ó, józanarcú oktalanság!
Ma már tudom: itt, itt, e kék
Palást alatt a bölcsesség.
Most itt, ezen a régimódi
Elfeketedett nyomaton
A Titkok Titkát kutatom.
E szőllőillatos kezekkel
Lelkemen végigsimogat
A gyerekkori áhitat.
Hadd dúdolok hát újra meglelt
Anyámnak kisfiús imát:
Tizenkét-csillag koronát.
IV.
De jaj, ezek a csillagok,
Anyám, ezek nem olyanok!
Nem mint a boldog mennyei
Koszorúd bizodalmas fényei.
Haloványak és betegek,
Ezek a mi
csillagaink: sebek.
Ha közel nézed: vörösök,
Mint a megaludt vérrögök.
Jaj, testünk-lelkünk csupa seb:
Üres gyomor, bedőlt ház, puszta zseb,
És puszta szív, - romok, romok,
Megfertőztetett templomok,
Oltárokon idegen istenek, -
És azok, akik nincsenek…
de te szívünkben olvasol
És szánva szánsz és nem botránkozol,
Ha mikor ávét rebeg ajakunk,
Akkor is sebeinktől sajogunk.
Te jól tudod, hisz ember vagy te is,
Hogy emberek vagyunk, s tízszerte is,
Százszorta is épp akkor emberek,
Mikor imánk esője megered.
Tudod: míg a tömjén lehelte füst
Fehér felhője égre szállni küzd,
Lenn, a tüzes rácson, a parazsak
Morzsácskái vörösen izzanak.
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése