Mióta elváltam édes szeretőmtől,
Velem volt emléke, szüntelenül velem,
Valamint a három
napkeleti királyt
A csillag, úgy kisért engem a szerelem.
Hagyj el most, szerelmem, hagyj el, szép csillagom!
Nem neked való hely ez a hová értem;
Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,
Hogy szembekötve jöj át a csatatéren.
Csatatér ez a sik, szent csatának tére
Mert a szabadságért harczolának rajta.
Oh árva szabadság, haldokló kezedből
Undok árulás a fegyvert kicsavarta.
És a hősök, kik itt a hazáért vívtak,
Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek,
És a latrok, kik a hazát elárulták,
Urak lőnek, - oh sziv, szivem, ne repedj meg!
Tavaszi délután verőfényes idő,
Az égen kis fehér felhők uszdogálnak;
Hattyusereg tán e felhőcsoport, vagy a
Hősök szellemei, kit itt elhalának.
Csend van körülöttem, tönődöm, tönődöm…
De mit állok még itt? mért tovább nem megyek?
Végzém a mit kelle: elmondottam legszörnyűbb
Átkomat, s elsírtam legszentebb könyemet.
Forrás: Hangok a multból
– A magyar nemzet nagy napjainak emlékeűl. Összeszedte és kiadta: Két magyar
honfi. Lipcse, Keil Ernő és Társa 1851. – Batthyányi Lajos, az elárult haza
vértanuja, a szent harczban az oltárrá lett vesztőhelyen Elesettek hű
emlékezetének, hazafijui kegyelettel szentelik - A Kiadók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése