A
régi fekélyekkel és új sebekkel beteg Európa ma a világ nagy sebészeinek
műtőasztalán fekszik. A bajok, diagnózisok és gyógymódok zűrzavarában vonagló
kontinens sorsát bizonyára borzongva nézi más földrészek fiatalabb kultúrájának
gyermeke is, de legőszintébb részvéttel és érdeklődéssel talán mégis azok
fordulnak feléje, akik Európa perifériáiról vetődtek Nyugat városaiba, és
akiknek Nyugat tanítómestere volt még nem is olyan régen. Ilyen tanítványként
vándorolt megrokkant tanítómesteréhez két magyar író a legjobbjaink közül. Bár
a két író szellemi arculatán egészen különböző nyomokat hagytak a nyugati
tájak, szellemileg mindkettő másképpen izmosodott, másban vallja magát Nyugat
tanítványának, legújabb útjukról beszámoló jegyzeteiket egyaránt átszövi a hála
és az ifjúságuk nyugati évei előtti érzelmes hódolat.
Érdekes
hasonlatokra, megfigyelésekre ad alkalmat ugyanazon időben, ugyanazon tárgyról,
hasonló közlési formában két olyan ellentétesnek látszó író művét olvasni, mint
Márai és Illyés. A szerzők írói alkata után ítélve a két könyv valóban
alkalmasnak ígérkezik arra, hogy az ízlés és a kíváncsiság legszélesebb
skáláját kielégítse, és kecsegtető alkalom azok számára, akik két ellentétesnek
látszó véleményből a középút igazságát szeretik bölcsen kikanalazni. De más
elgondolásokra is késztet a két könyv. Nyilvánvaló, mindketten más
várakozással, más előítéletekkel, más magyarsággal és más európai tudattal
lépték át a határt, tehát törvényszerű, hogy merőben ellentétesen látták a
háború utáni Nyugat-Európát és ellentétes következtetéseket vonjanak le a
látottakból. Márai a valóságos és egy kicsit képzelt testi és lelki bajokban
szenvedő polgár részvétlátogatásra indult a megrozzant polgári Európába,
amelynek maradék javai közt fiatalabb népek fiai turkálnak avatatlan kézzel és
a kocka vagy a politika szeszélyére bíznak kincseket, nagy örökségeket, melyek
értéktelenné válnak, mihelyt lepereg róluk a helyi hagyomány hímpora. Illyés
pedig, a nyugtalan vérű, furfangos „hun” diák tudta már elindultakor, hogy romokat
fog találni, nincsenek illúziói s nem mereng a betemetett vagy elkótyavetyélt
kincsek felett, hanem azt akarja látni, hogy mi sarjadzik a romok között, és a
törmelék alól milyen rétegekből törnek fel az élet vizei. Így indulhatott
újtára Illyés és Márai.
És
miután Márai útján penicillinnel és atombombával barátkozik, Kopernikusról
elmélkedik, Montaigne-ről sóhajtozik, könyvének sok lapján olyan hangulat ül,
mintha írója legszívesebben meg se írta volna; s ha néha fel is csillan egy-egy
megelevenedő emlék vagy jó olvasmány feletti fanyar örömféle, ez is elszáll a
következő mondatban egy fáradt, lemondó,
világfájdalmas sóhajjal vagy egy bölcs, elegáns és méltóságteljes gesztussal,
amely az olvasót néha zavarba hozza, mert nem látja, mi van mögötte. Valóban
fárasztó utazás lehetett. De a könyv bővelkedik meglepő, néha leplezetlenül
őszinte megjegyzésekben, ragyogó megfigyelésekben, amelyek úgy csillognak, mint
remekművű ékszerek egy gyászba öltözött, kedélybeteg, rideg és fonnyadt
hölgyön.
Illyés
az élményt, a viszontagságokat inkább csak sejteti, a témák felett is csak
lebeg egy-egy pillanatig, elbeszélgeti mondanivalóját olyan íráskészséggel,
amit újra és újra csk csodálni tudunk és amely szívbevájóan drámai is tud lenni
a drámaiasság mesterkélt komorsága nélkül. Látogatások íróknál, a magyar
békeszerződés aláírásának jelenete, a francia élet változásait illusztráló
képek igazi gyöngyszemek. A könyvben vannak izgalmas és finom politikai
megállapítások is. Illyés nem rejti véka alá meggyőződését, de nyoma sincs
könyvében dogmatikus merevségnek. A Mauriac-kal folytatott beszélgetés mestermű
a riport műfajában. Néhány mondatban benne van minden, amit a francia bel- és
külpolitikáról tudni kell és érdemes. Pompás olvasmány ez a kis könyv, amely
derűjével, változatos szempontjaival, üde líraiságával kis kárpótlást nyújt
mindazoknak, akik számára a mai viszontagságok között nem nyílik alkalom, hogy
személyesen tanúi legyenek a nyugati változatoknak. A jegyzetekből áradó mély
emberiességhez hozzátartozik az a csekélyke huncut káröröm is, amely a sorok
között itt-ott felvillan, de ami nem a romoknak szól, hanem az emberi
butaságnak. És talán van benne egy kis elégtétel-érzés is, amivel a sors
évszázados nyomorúságunkat enyhíti. A francia nép nehezen tudja elviselni, hogy
nem igazi nagyhatalom többé: tudnánk magunk kárán okulva néhány jótanáccsal
szolgálni, miként kell egy bölcs népnek a sors csapásait fogadni.
Mindkét
könyv a magyarságnak, nyelvünknek és irodalmunknak európai helyzetéről is tesz
néhány megállapítást. Itt válnak valóban izgalmassá ezek az útijegyzetek, mert
mindkét szerző – itt Illyés is elkomorodik – kínos reménytelenséggel állapítja
meg, hogy a magyarság szellemi értékei Európa népei számára idegenek,
ismeretlenek és elérhetetlenek. „Mind biztosabban tudom, hogy a világban nem
gyűlölnek bennünket, talán nem is néznek le: egyszerűen csak mosolyognak és
vállat vonnak” – írja egy helyen Márai. Az írók felteszik a kérdést, hogy
miért? Magyarázatokat próbálnak adni rá, amelyest mindjárt maguk meg is cáfolnak.
„Nincs egyetlen klasszikusunk, aki csak halvány erecske módjára is elevenen
csörgedeznék a világirodalom mérhetetlen vízrendszerében. Önáltatás, hogy volna
irodalmunknak egyetlen könyve, egyetlen fejezete, csak egyetlen lapja is,
amelyet a nemzetközi irodalom bár úgy tartana számon, mint a latin minoreseket
vagy a viktoriánusok második, a szimbolisták ötödik rajvonalát. Az
átlagműveltségű európai író fejében több jó irodalmi emlék merül fel, ha
tibetiekről vagy perzsákról hall, mint rólunk, ez az igazság… az irodalmi
nagyvilág szemében mindmáig úgy ülünk itt Európa közepén, mintha soha egy
kukkot sem ejtettünk volna” – állapítja meg Illyés, megtoldva ezt a magyar
békedelegáció egyik tagjának kijelentésével, aki szerint a magyar kudarc egyik
legsúlyosabb oka az volt, hogy nincs egy – Thomas Mannunk. Márai pedig így
tűnődik: „A magyar irodalom sorsa a világban tragikus. Néhány exportíróról
hallott valamit a világ; s egy-két klasszikusunk nevét ismeri – Petőfit,
Jókait, de csak a nevét, nem a művet! – s az Arany-nemzedék süketen kallódott
el a világirodalomban. Ezt a végzetet nem lehet csak magános nyelvünk
titokzatosságával magyarázni. Norvégül hárommillió ember beszél, de az egész
világ ismeri Knut Hamsun és Ibsen nevét; s nem lehet mindent azzal magyarázni,
hogy nincsenek fordítóink… Mikszáth, Babits, Kosztolányi, Móricz legszebb
prózai munkái megjelentek világnyelveken; de a magyar irodalom mégsem történt
meg a világ számára… a magyar irodalom legtitkosabb tartalmában, talán
nyelvének magános, gyönyörű, de keleti és távoli nyelvének szellemében,
valahol, valamiben nem kapcsol a világirodalomhoz… ez a csodálatos gazdag
magyar irodalom nemcsak nyelvében, hanem szellemében is magános maradt, nem
tudott igazi fénnyel szikrát vetni, mikor a világgal érintkezett. Miért? Itt
csakugyan érzek valami sorsszerűt, ez a magány nemcsak lelkesít, mint minden
teljes végzet.” A kassai polgár a keleti bölcsek nyugalmával igyekszik hátat
fordítani Nyugatnak, és talán most, kicsit sértett írói önérzetében olyasmiket
is meg fog érteni népének sorsában, amikre eddig csak legfeljebb kitérő
válaszai voltak.
A
gőgös magánynak ez a gondolata Illyés Gyulánál is többször visszatér, igaz,
hogy egy jegyzetében a magányból oda bukfencezik, hogy úgyis mindegy, a nagy
egységeké a jövő, a mai értelemben vett nemzetek el fognak tűnni. Bizonyára ő
is úgy gondolja, hogy lesznek népek, amelyek eltűnnek és mások, amelyek
elnyelik őket.
Magánosságunk
ott érzik legnyomasztóbban, amikor a szerzők felvetik a kérdést, hol a
magyarság helye Európában? Az európai létből milyen hivatás hárul ránk és hogy
alakítsuk ki európai öntudatunkat? Kínos kérdés valóban, amikor Nyugaton sincs
európai öntudat és még kevésbé európai hivatástudat. Ápoljunk és alakítsunk ki
mi magyarok ilyen tudatot, éppen mi, a legidegenebb, legelesettebb,
legfeleslegesebb európai nép? A mi helyzetünk ma Európában: kis lyuk a nagy
lyukban, ködfolt a ködben. A régi magyar sorsprobléma volt: két szék között a
pad alatt; ma: egy nem létező fantompadon kuporgunk. Nyugtalanító gondolat. Nem
csoda, hogy Márainak gyakran migrénje volt.
A
magánosságnak ez a tudata az alapvonása mindkét könyvnek. Ha ebből a tudatból
kiindulva végiglapozzuk a két szerző politikai és irodalmi megállapításait,
következtetéseit, egy-egy gesztusukat a múlt felé, önmaguknak feltett
kérdéseiket, és váltakozó válaszaikat, meghökkentő, hogy ez a két valóban
egymástól nagyon idegen szellem milyen belső rokonságot árul el, amikor a
magyarság sorsa és helyzete körül tapogatódzik. Itt leválik róluk mindenféle
„szellemi magatartás” és szokás, mindegyikük kicsit szembefordul önmagával,
Márai őszinte lesz és Illyés tragikus.
Nem
bizonyítja semmi jobban írások őszinteségét és írói élmények hitelét, mint
hogyha két ilyen ellentétes alkatú íróban ugyanazok a tárgyak, tájak azonos gondolatokat
és mondanivalókat keltenek. Elgondolkoztató és az írói felelősségérzet
figyelemre méltó tanúsága ez, de talán magyarázat is a magyar irodalom
árvaságára, mert ugyan kit érdekel rajtunk kívül széles e világon mindaz, amit
Illyés és Márai a magyarság végzetes magányáról könyvében elkesergett nekünk.
Birkás Endre
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése