2020. júl. 30.

Magános utasok – Illyés Gyula és Márai Sándor útijegyzetei



A régi fekélyekkel és új sebekkel beteg Európa ma a világ nagy sebészeinek műtőasztalán fekszik. A bajok, diagnózisok és gyógymódok zűrzavarában vonagló kontinens sorsát bizonyára borzongva nézi más földrészek fiatalabb kultúrájának gyermeke is, de legőszintébb részvéttel és érdeklődéssel talán mégis azok fordulnak feléje, akik Európa perifériáiról vetődtek Nyugat városaiba, és akiknek Nyugat tanítómestere volt még nem is olyan régen. Ilyen tanítványként vándorolt megrokkant tanítómesteréhez két magyar író a legjobbjaink közül. Bár a két író szellemi arculatán egészen különböző nyomokat hagytak a nyugati tájak, szellemileg mindkettő másképpen izmosodott, másban vallja magát Nyugat tanítványának, legújabb útjukról beszámoló jegyzeteiket egyaránt átszövi a hála és az ifjúságuk nyugati évei előtti érzelmes hódolat.

Érdekes hasonlatokra, megfigyelésekre ad alkalmat ugyanazon időben, ugyanazon tárgyról, hasonló közlési formában két olyan ellentétesnek látszó író művét olvasni, mint Márai és Illyés. A szerzők írói alkata után ítélve a két könyv valóban alkalmasnak ígérkezik arra, hogy az ízlés és a kíváncsiság legszélesebb skáláját kielégítse, és kecsegtető alkalom azok számára, akik két ellentétesnek látszó véleményből a középút igazságát szeretik bölcsen kikanalazni. De más elgondolásokra is késztet a két könyv. Nyilvánvaló, mindketten más várakozással, más előítéletekkel, más magyarsággal és más európai tudattal lépték át a határt, tehát törvényszerű, hogy merőben ellentétesen látták a háború utáni Nyugat-Európát és ellentétes következtetéseket vonjanak le a látottakból. Márai a valóságos és egy kicsit képzelt testi és lelki bajokban szenvedő polgár részvétlátogatásra indult a megrozzant polgári Európába, amelynek maradék javai közt fiatalabb népek fiai turkálnak avatatlan kézzel és a kocka vagy a politika szeszélyére bíznak kincseket, nagy örökségeket, melyek értéktelenné válnak, mihelyt lepereg róluk a helyi hagyomány hímpora. Illyés pedig, a nyugtalan vérű, furfangos „hun” diák tudta már elindultakor, hogy romokat fog találni, nincsenek illúziói s nem mereng a betemetett vagy elkótyavetyélt kincsek felett, hanem azt akarja látni, hogy mi sarjadzik a romok között, és a törmelék alól milyen rétegekből törnek fel az élet vizei. Így indulhatott újtára Illyés és Márai.

És miután Márai útján penicillinnel és atombombával barátkozik, Kopernikusról elmélkedik, Montaigne-ről sóhajtozik, könyvének sok lapján olyan hangulat ül, mintha írója legszívesebben meg se írta volna; s ha néha fel is csillan egy-egy megelevenedő emlék vagy jó olvasmány feletti fanyar örömféle, ez is elszáll a következő  mondatban egy fáradt, lemondó, világfájdalmas sóhajjal vagy egy bölcs, elegáns és méltóságteljes gesztussal, amely az olvasót néha zavarba hozza, mert nem látja, mi van mögötte. Valóban fárasztó utazás lehetett. De a könyv bővelkedik meglepő, néha leplezetlenül őszinte megjegyzésekben, ragyogó megfigyelésekben, amelyek úgy csillognak, mint remekművű ékszerek egy gyászba öltözött, kedélybeteg, rideg és fonnyadt hölgyön.

Illyés az élményt, a viszontagságokat inkább csak sejteti, a témák felett is csak lebeg egy-egy pillanatig, elbeszélgeti mondanivalóját olyan íráskészséggel, amit újra és újra csk csodálni tudunk és amely szívbevájóan drámai is tud lenni a drámaiasság mesterkélt komorsága nélkül. Látogatások íróknál, a magyar békeszerződés aláírásának jelenete, a francia élet változásait illusztráló képek igazi gyöngyszemek. A könyvben vannak izgalmas és finom politikai megállapítások is. Illyés nem rejti véka alá meggyőződését, de nyoma sincs könyvében dogmatikus merevségnek. A Mauriac-kal folytatott beszélgetés mestermű a riport műfajában. Néhány mondatban benne van minden, amit a francia bel- és külpolitikáról tudni kell és érdemes. Pompás olvasmány ez a kis könyv, amely derűjével, változatos szempontjaival, üde líraiságával kis kárpótlást nyújt mindazoknak, akik számára a mai viszontagságok között nem nyílik alkalom, hogy személyesen tanúi legyenek a nyugati változatoknak. A jegyzetekből áradó mély emberiességhez hozzátartozik az a csekélyke huncut káröröm is, amely a sorok között itt-ott felvillan, de ami nem a romoknak szól, hanem az emberi butaságnak. És talán van benne egy kis elégtétel-érzés is, amivel a sors évszázados nyomorúságunkat enyhíti. A francia nép nehezen tudja elviselni, hogy nem igazi nagyhatalom többé: tudnánk magunk kárán okulva néhány jótanáccsal szolgálni, miként kell egy bölcs népnek a sors csapásait fogadni.

Mindkét könyv a magyarságnak, nyelvünknek és irodalmunknak európai helyzetéről is tesz néhány megállapítást. Itt válnak valóban izgalmassá ezek az útijegyzetek, mert mindkét szerző – itt Illyés is elkomorodik – kínos reménytelenséggel állapítja meg, hogy a magyarság szellemi értékei Európa népei számára idegenek, ismeretlenek és elérhetetlenek. „Mind biztosabban tudom, hogy a világban nem gyűlölnek bennünket, talán nem is néznek le: egyszerűen csak mosolyognak és vállat vonnak” – írja egy helyen Márai. Az írók felteszik a kérdést, hogy miért? Magyarázatokat próbálnak adni rá, amelyest mindjárt maguk meg is cáfolnak. „Nincs egyetlen klasszikusunk, aki csak halvány erecske módjára is elevenen csörgedeznék a világirodalom mérhetetlen vízrendszerében. Önáltatás, hogy volna irodalmunknak egyetlen könyve, egyetlen fejezete, csak egyetlen lapja is, amelyet a nemzetközi irodalom bár úgy tartana számon, mint a latin minoreseket vagy a viktoriánusok második, a szimbolisták ötödik rajvonalát. Az átlagműveltségű európai író fejében több jó irodalmi emlék merül fel, ha tibetiekről vagy perzsákról hall, mint rólunk, ez az igazság… az irodalmi nagyvilág szemében mindmáig úgy ülünk itt Európa közepén, mintha soha egy kukkot sem ejtettünk volna” – állapítja meg Illyés, megtoldva ezt a magyar békedelegáció egyik tagjának kijelentésével, aki szerint a magyar kudarc egyik legsúlyosabb oka az volt, hogy nincs egy – Thomas Mannunk. Márai pedig így tűnődik: „A magyar irodalom sorsa a világban tragikus. Néhány exportíróról hallott valamit a világ; s egy-két klasszikusunk nevét ismeri – Petőfit, Jókait, de csak a nevét, nem a művet! – s az Arany-nemzedék süketen kallódott el a világirodalomban. Ezt a végzetet nem lehet csak magános nyelvünk titokzatosságával magyarázni. Norvégül hárommillió ember beszél, de az egész világ ismeri Knut Hamsun és Ibsen nevét; s nem lehet mindent azzal magyarázni, hogy nincsenek fordítóink… Mikszáth, Babits, Kosztolányi, Móricz legszebb prózai munkái megjelentek világnyelveken; de a magyar irodalom mégsem történt meg a világ számára… a magyar irodalom legtitkosabb tartalmában, talán nyelvének magános, gyönyörű, de keleti és távoli nyelvének szellemében, valahol, valamiben nem kapcsol a világirodalomhoz… ez a csodálatos gazdag magyar irodalom nemcsak nyelvében, hanem szellemében is magános maradt, nem tudott igazi fénnyel szikrát vetni, mikor a világgal érintkezett. Miért? Itt csakugyan érzek valami sorsszerűt, ez a magány nemcsak lelkesít, mint minden teljes végzet.” A kassai polgár a keleti bölcsek nyugalmával igyekszik hátat fordítani Nyugatnak, és talán most, kicsit sértett írói önérzetében olyasmiket is meg fog érteni népének sorsában, amikre eddig csak legfeljebb kitérő válaszai voltak.

A gőgös magánynak ez a gondolata Illyés Gyulánál is többször visszatér, igaz, hogy egy jegyzetében a magányból oda bukfencezik, hogy úgyis mindegy, a nagy egységeké a jövő, a mai értelemben vett nemzetek el fognak tűnni. Bizonyára ő is úgy gondolja, hogy lesznek népek, amelyek eltűnnek és mások, amelyek elnyelik őket.

Magánosságunk ott érzik legnyomasztóbban, amikor a szerzők felvetik a kérdést, hol a magyarság helye Európában? Az európai létből milyen hivatás hárul ránk és hogy alakítsuk ki európai öntudatunkat? Kínos kérdés valóban, amikor Nyugaton sincs európai öntudat és még kevésbé európai hivatástudat. Ápoljunk és alakítsunk ki mi magyarok ilyen tudatot, éppen mi, a legidegenebb, legelesettebb, legfeleslegesebb európai nép? A mi helyzetünk ma Európában: kis lyuk a nagy lyukban, ködfolt a ködben. A régi magyar sorsprobléma volt: két szék között a pad alatt; ma: egy nem létező fantompadon kuporgunk. Nyugtalanító gondolat. Nem csoda, hogy Márainak gyakran migrénje volt.

A magánosságnak ez a tudata az alapvonása mindkét könyvnek. Ha ebből a tudatból kiindulva végiglapozzuk a két szerző politikai és irodalmi megállapításait, következtetéseit, egy-egy gesztusukat a múlt felé, önmaguknak feltett kérdéseiket, és váltakozó válaszaikat, meghökkentő, hogy ez a két valóban egymástól nagyon idegen szellem milyen belső rokonságot árul el, amikor a magyarság sorsa és helyzete körül tapogatódzik. Itt leválik róluk mindenféle „szellemi magatartás” és szokás, mindegyikük kicsit szembefordul önmagával, Márai őszinte lesz és Illyés tragikus.

Nem bizonyítja semmi jobban írások őszinteségét és írói élmények hitelét, mint hogyha két ilyen ellentétes alkatú íróban ugyanazok a tárgyak, tájak azonos gondolatokat és mondanivalókat keltenek. Elgondolkoztató és az írói felelősségérzet figyelemre méltó tanúsága ez, de talán magyarázat is a magyar irodalom árvaságára, mert ugyan kit érdekel rajtunk kívül széles e világon mindaz, amit Illyés és Márai a magyarság végzetes magányáról könyvében elkesergett nekünk.
Birkás Endre

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése