1943
májusában a Duna-parti Negrescó-kávéház teraszán konyakot s jégbe hűtött szódát
rendel egy fiatal zongoraművész, Kende Gyula. Néhány percig egyedül üldögél,
majd megérkezik Szabó Miklós, a lektor és kritikus, aki cikket két Kendétől a
megindítandó nemzedék-folyóirat, az Auróra számára. Negyedóráig ha
beszélgetnek, Szabó csakhamar elmegy. Kende utána néz, aztán föláll, s bemegy a
mosdóba kezet mosni. Később az egyik asztalnál meglátja fiatalsága nagy
szerelmét, Esztert, akit egy asszony, az öregedő Adrienne kedvéért hagyott el
hat évvel ezelőtt. Pár rövid oldal az egész, s máris premier plánban áll
előttünk a regény minden jelentős szereplője. A remek első jelenet után
kezdődhet a regény.
A történetet tulajdonképpen két szálból fonta
az író. Az egyik Szabó Miklós undorító, becstelen törtetése a gazdagság, hírnév
és karrier felé (érdekes és jellemző adalék a kor kiadópolitikájához), a másik
Kende Gyula tiszta és friss fiatalságának tiltakozása és harca egy nálánál
jóval idősebb asszony makacs és esztelen szerelme ellen, akit talán sohasem
szeretett igazán. Küzd egy másik, régibb, mégis hamarosan szertefoszló üde s
igaznak érzett szerelemért, míg megnyugvást és békét nem talál egy másik lány,
Babuka amellett.
Nyugtalan,
örök-kereső, örvény felett kóválygó lelkek: muzsikusok, írók és színészek közt
járunk. Szinte valamennyien tehetetlen rabjai az érzelmeknek és a
körülményeknek: igazi gyermeki koruknak. Mintha valami időtlen és hatalmas
hullámzás ritmusában sodródnának állandóan, „mint akik csak szemlélik a
világgondtalan boldogságát, de maguk nem vehetnek részt benne”. Egyikük sem
törekszik semmire, legfeljebb arra, hogy boldog legyen. Sokat beszélnek az
„élet lehetetlenségéről”, „viszonyaik kibogozhatatlanságáról”, s arról, hogy
mennyivel szebb és jobb lenne, ha mindnyájan bátran élhetnék a maguk életét.
„Csakhogy gyöngék vagyunk – vallja Kende -, s nem jutunk el csupán a vágyig és
a homályos elhatározásig: állandóan várunk valakit, aki fölszabadítana, de ez a
valaki vagy nem j ön el soha, vagy pedig éppen csak ránk mosolyog, és máris
tovatűnik”. Ezért aztán gyakran sivárnak és kilátástalanul üresnek éreznek
mindent, az egész életet. Nem találják a helyüket, kedvetlenül sodródnak
társaságból társaságba, s meghökkenve kérdezik maguktól: miért vagyok itt, ahol
vagyok, miért élek így, ahogy élek?
Van-e
szabadulás, van-e kivezető út ebből az ellenállás nélkül sodródó, álmatag
világból? Megnyugodhatnak-e valaha is ezek a hánykódó lelkek? Aligha. Adrienne
az emlékekről próbál lemondani, minden meddő szenvedélyt ki akar tépni a szívéből,
s a mindenkinek-mindent-megbocsátásba, a mindenbe-belenyugvásba menekül. De a
lemondás is új szenvedést szül, hiszen a megnyugvás üdvösségéért a szerelem
üdvösségét kell feláldoznia. Szabó Miklós a hatalom, a hírnév és gazdagság
embertelen és erkölcstelen útvesztőit választja. Egyedül Kende talál valamelyes
megnyugvást egy szépnek s boldogítónak ígérkező tiszta szerelemben, de mögöttük
is ott vigyorog már a vész és pusztulás alvilági réme, a háború. Mi lesz velük,
hogyan élik át a nagy földindulást, minderre talán megfelel majd a kiadó ígérte
folytatás, az Égő ravatal. Most csak
a szentágostoni gyönyörű gondolat, a „Nyugtalan a mi szívünk, míg Istenben meg
nem nyugszik”, - az egyetlen választ és megnyugtatás. S ez egyúttal a regény-
sajnos, kissé elmosódó – katolikus tanítása is. Jólesett volna, ha élesebben és
hangsúlyozottabban csengne felénk ez az üzenet.
Az
alkony éve egy hanyatló világ utolsó felvonása s egyben előhangja a készülő
nagy tragédiának is. Az ország már rég háborúban áll, de a semlegességnek
valami különös álomszerű hangulatában él. Az olvasót meglepi, sőt talán meg is
botránkoztatja, hogy a regény hősei egészen úgy élnek, mintha még mindig béke
volna. Koncertekre, összejövetelekre járnak, páratlanul népszerű a zene és a
vers. A veszélyes kor jobbára csak egy-egy légiriadó alakjában nyúl be az
életükbe. Elveszett önmaguk s boldogságuk keresése, szenvedések s reményeik
eltakarják előlük a vérpadra vonszolt haza vonaglásait, csak a regény utolsó
jelenetében, az első bombatűz feketés-vörösen világító tüzénél érinti meg őket
egy eljövendő véres és tragikus hajnal sejtelme.
Nem
ismerjük az író szándékait, nem tudjuk, milyen sorsot szánt hőseinek. Lehet,
hogy a folytatásban, az Égő ravatal-ban
a veszély és az irtózat véres kalandjai feltárják majd előttük a közösség, a
haza, az emberiség felé nyíló kapukat is. Az
alkony évé-nek hősei még nem beszélnek a korról, az író azonban vall róla.
Vall azáltal, hogy olyanoknak rajzolja nőseit, mint amilyenek. Vall azáltal,
hogy e hősök sorsának alakulásában az egész nemzet sorsát és végzetét villantja
elénk, s a nemzeti öntudat és öneszmélés útjait vagy tágjait mutatja meg,
mégpedig a maga módján, a maga mesterségének eszközeivel. Nem szónoklattal vagy
vezércikkel, hanem jellemzéssel. Egy kisebb igényű s szűkebb szemléletű író
bizonyára teletűzdelte volna Az alkony
évé-t politikával, s szatíra vagy vádirat lett volna a regényből. Rónay
többet vállalt, és többet is adott: a teljes valóságot s a legigazibb
irodalmat.
Rónay
erősen lélektani érdeklődésű író. Jól ismert az embereket, önfegyelme s alapos
lélektani felkészültsége megóvja a túlzásoktól. Irigylésre méltó egyensúlyérzékkel
uralkodik anyagán. Korábbi regényeiben elő-előfordult, hogy a hős tételbe
foglalta önmagát, helyzetét, érzelmeit, az író aztán elkezdte magyarázni,
illusztrálni ezt a tételt. Ma már túl van ezen is. Nem magyaráz, hanem azt
teszi, ami mégiscsak legfőbb kötelessége a regényírónak: mesél, mégpedig oly
nyugodt természetességgel, mint a népi mesemondók agy a nagy magyar klasszikus
regényírók. Ez a mese azonban tele van belső izgalommal, elfojtott titkokkal,
ami a kiművelt, világos, eleven stílus állandó tömény feszültségében érezhető
leginkább.
Egyet
mégis őszintén sajnálunk. Azt, hogy Az
alkony évé-ből hiányzanak a valóságnak és a képzeletnek azok a színes
csodái, az az irracionális felé lendülő szárnyalás, az a sajátos álomszerű
hangulat, az a finom, libegő, élményszerűen meleg líra, ami oly megejtő
bőséggel ömlött előző regényében, a Fák
és gyümölcsök-ben. Elfáradt talán, vagy kiszáradt, kiégett volna a lelkében
valami? Nem hisszük, hiszen legújabb versei épp az ellenkezőjét mutatják. Másra
gyanakszunk. Azt a nemzedéket, melyhez Rónay is tartozik, néhány évvel ezelőtt
súlyos vádak és támadások érték s érik ma is. Szenvtelenséggel, epigonsággal
vádolták meg őket, s azzal, hogy nem eléggé harcosak, nem forradalmárai sem az
eseménynek, sem a formának. A játék és a csoda kedvéért teljesen elszakadnak a
társadalmi valóságoktól – hangzott a vád. A nemzedék egy új, belülről megújuló
klasszicizmus igényével és kísérletével válaszolt, a klasszicizmusnak abban az
értelmében, ahogyan azt Mátrai László a nemzedék folyóiratában, az Ezüstkorban
meghatározta: „a klasszicizmus a tökéletességnek, a tartalom és forma szigorú
összhangjának szigorú kultusza”. Ebben
az új klasszicizmusban aztán – vagy nevezzük új realizmusnak, mindegy; hiszen a
klasszicizmus és realizmus elnevezései legtöbbször úgyis ugyanazt jelölik –
nagyszerűen megfér egymás mellett társadalmi valóság és játék, elődök
tisztelete és lázadás, realitás és álom. Épp Rónay előbb említett regénye, a Fák és gyümölcsök rá a legjobb
bizonyíték. Most azonban- úgy látszik – nagyon reális akart lenni, s túlontúl
az lett. Az alkony éve azonban így is meggyőző és szép írói munka. Sőtér István
és Thurzó Gábor regényeivel egyetemben élénk bizonyítéka annak, hogy ez a
fiatal írónemzedék nemcsak a lírában, hanem a regényírás terén is elérkezett a
teljes értékű alkotásokhoz.
Iványi Sándor
(Stúdió-kiadás)
Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése