Thurzó Gábor (1912-1979): Könnyű ügy

(Dr. F. P. feljegyzéseiből)

Még rendes műtőnk se volt! Negyven-ötven sebesült is feküdt néha a kórteremben, amely egyszerre volt műtő, raktár, vécé és hálóhely! Mi a fenét csinálhattam volna? Egy egyszerű fejsebet még úgy ahogy bevarrtam, csonkokat kipucoltam; néha, a benzinlámpa fényében,  bonyolultabb dolgokkal is megpróbálkoztam: szimpla narkózissal felvarrtam egy letépett mellet. De amputálni, például, lehetetlen volt. Nem volt fűrészem, a kisebb szilánkokat ollóval nyiszáltam el, - de segített ez? Az volt a legszörnyűbb, hogy tudtam, nem segíthetek, az egész csak szemfényvesztés. Nem kellett volna valami fényes műtő, sterilség, melegvíz, örültünk, ha én és a műtősnőim egy-egy operáció előtt megmoshattuk a közös pléhtálba a kezünket. És mi volt körülöttünk? Rossz világítás gyertyacsonkokról, menthetetlen sebesültek a földre tett hordágyakon, a műtőasztal mögött az ágyakban kuporgó, halálra rémült gyógyuló sebesültek, akik iszonyodva felkiáltottak, ha a műtőasztalon valaki úgy nyüszített félelmében és fájdalmában, mint a szobába zárt reszkető kutya.

Ezt nem lehetett megszokni, s nem lehetett megszokni azt sem, hogy jóformán egyik súlyos sebesült se szenvedett: kitágult szemmel, halálra vált közönnyel bámultak rám, tűrték, hogy szabdaljam őket! És ehhez, mint kísérő zene, a kórház tetején légelhárító ágyú ugatott, szívta maga köré az aknákat, a megrengő kórteremben néha megremegett kezemben a kés. Közben úgy tolongtak ki-be a hordágyakkal a mentők, olyan tolongásban, mint földalatti állomáson a forgóajtó előtt. A gyógyultakat sehová se tudtuk elhelyezni, hárman is feküdtek egy ágyban.

Ha valaki elhiszi ezt nekem, megérti, hogy Margittai Ferencen sem tudtam segíteni. A dolog úgy kezdődött, hogy az ostrom utolsó napjaiban két katona az Egyetemi-templom mellől behozott egy fiatal hadnagyot. Magas, szép barna fiú volt, az a nyúlánk, hosszúlábú, hosszú kezű fajta, akinek mindig olyan barna az arca, mintha napszítta lenne. Rohamsisak volt a fején és a sisakon akkorka luk, mint egy babszem. Vagy annál is kisebb.

A két katona sietve tört át a keskeny, görbe betonfolyosón. Vállukon, nyakukon hó, a hadnagy is csupa hó volt. Én éppen a műtőasztalnál álltam. Kora reggel volt, akkor kötöztem át a tegnapi sebesülteket. A mentőlegény állt mellettem, magasra tartva a büdös benzinlámpát.

- Nagyon sürgős, doktor úr – mondta az egyik katona, egy olyan tömzsi, kunképű legény -, azt hiszem, már meghalt.

Már a számon volt, hogy azt mondom: ha meghalt, nem is olyan sürgős, - de aztán intettem a műtőslegénynek, hogy guggoljon le velem a hordágyhoz, hadd nézzük meg a sebesültet. Eszméletlen volt, arcán furcsa, kicsit nevető fintor.

- Hol sebesült meg? – kérdeztem, mert nem láttam rajta vért.

- A fejin.

- Vegye le akkor valaki azt a fazekat.

A kunképű katona leszedte a fazekat: maréknyi vér buggyant ki a hordágyra. A fiú barna feje csapzott volt a vértől. Szép,diószínű haja volt, magas, vékony homloka. Felrakattam a műtőasztalra, valaki kigombolta a zubbonyát. Nyakán veszettül vert az egyik ér. Nem felelt semmit, hiába szólongattam. Óvatosan megfordítottuk, egyszerre négy fej hajolt föléje. Megtaláltam a koponyatetőn, egy alvadt tócsában a sebet. Parányi volt, alig láttam a golyó bejáratát. Újra megfordítottam, kimeneti nyílást nem találtam, a golyó fennakadt.

- Honnan hozták?

- A templomtól.

- Ott vannak már az oroszok?

- Dehogy kérem. Csak a golyók futkosnak be a Kálvin-tér felől. Olyan összevissza járnak, mint a megkergetett nyulak.

Szóval: fáradt golyó volt, amelyik annyit ért csak el, hogy belecsapott a rohamsisakba, beleugrott a fiú fejébe és lankadtan fennakadt az agyban vagy a koponyacsontban. Tehetetlen voltam: egy ilyen műtét normális körülmények között se kismiska, hát még itt! Le kell fűrészelni a koponyatetőt, ki kell hámozni az agyat, mint egy banánt a héjából. Steril műtő, meleg, rengeteg műszer kell ehhez. Se műtőm, se időm, se műszerem nem volt. Mit csináljak: A fiú menthetetlen, hozzá se nyúlhatok. Legfeljebb annyit tehetek, hogy tessék-lássék, belényomok néhány injekciót és hagyom sorsára. És közben – ez volt a szörnyű! -, tudni, hogy a sebesülés nem is olyan súlyos, a fiú életben maradhatna, csak nem éppen most és nem éppen itt! Meg kell halnia, pedig voltaképpen minden rendbe jöhetne! Szíve rendesen vert, eszméletlen volt, de az eszméletlenségből magához lehetne téríteni. Az én fülem jó,meg tudom különböztetni a fiúból feltörő kis vinnyogást a halál vinnyogásától, s ezt a verejtéket, a fájdalom kínját, a haldoklás verejtékétől. Itt van egy ember a kezemben – gondoltam -, én vagyok a gazdája, kicsit az istene, aki inthetne neki és életre szólíthatná. Meg is tudnám tenni, kezemben a hatalom, - de képtelen vagyok rá, a „körülmények” lefogják az izmaimat.

És közben: milyen remek emberpéldány volt ez a Margittai Ferenc! Ott feküdt nyitott zubbonyban, ingben a műtőasztalon, az ápolónők körülvették, valami leplezetlen kíváncsisággal és mohósággal, ezt a pompás testet. Melanie, a főápolónő meghatottan, - drótszerű frufrui remegtek az elfojtott könnyektől! – nedves ruhával törölgette verejtékező homlokát és felsóhajtott:

- Milyen szép fiú!

Vera nővér – a „doktor úr balkeze”, ahogy a segélyhelyen nevezték, egy zömök, formás, fiatal lány -, a fiú kezét fogta, gondosan, ahogy egy ápolónőhöz illik és én mégis láttam, hogy a fiatal férfi és nem a sebesült kihűlő kezét tartja. Néztem a fiú arcát, ahogy a napszítta barnaság lassan sötétedni kezd, árnyék vetődik rá valahonnan s ott marad, terjed, pedig a benzinlámpa fénye egyre vakítóbb. Kipucoltam a koponyán a nyílást.

- Tegyék vissza a hordágyra.

Csiba, a műtőslegény megkérdezte:

- Ne fektessük inkább ágyba? Még szoríthatunk neki helyet!

- Nem. Egyelőre jó lesz a hordágy is.

Mindenki tudta, mit jelent ez: a haldoklókat, szép sorba állítva, szép sorjában a hordágyon hagytuk, a fal mellett, hadd intézzék el egyedül a hátralévő időt. Margittai Ferencet is odatették a falhoz, - és én abban a pillanatban elfelejtettem. Folytattam az üzemet. Kelepelt a gépágyú, a falat verték az aknák, és én kötöztem, farigcsáltam, injekcióztam, varrtam, - nem volt megállás. A fiúra senki se gondolt többé, egy idő után mindenki közönyössé válik a halál iránt, sőt, kicsit örül is, ha valaki meghal. Talán kényelemből, talán megkönnyebbülésből, nem tudom. Az ember undorító, én is az voltam.

Az alacsony mennyezetű kórteremben vaksötét volt, némelyik ágynál égett csak mécses. Tovább tartott a felfordulás: jöttek-mentek a hordágyak, a nyughatatlan, frufrus főápolónő a vécékulcsot kereste, sebesült katonák hevertek az egyik sarokban, f élig holtan, a raktárajtó előtt egy család telepedett le, kélt nyavalygó kisgyerekkel, akikről senki se tudta, hogyan keveredtek ide. Valami szörnyű karnevál volt ez! Volt, aki sírt, volt, aki veszekedett, egy asszony – vidéki éltes földbirtokosné – két nappal ezelőtt arzénnel megmérgezte magát, és most, félig ébren, félig eszméletlenül hol nevetett, hol a fogát csattogtatta. Nyakig piszokban, vérben dolgoztam. Rettenetesen meztelenek voltunk itt a halál, a pusztulás előtt: felnéztem, úgy láttam mindenkit, mint a röntgen lapján. Egy alvilágot láttam, gomolygó, kékes ködöt, - csak zsigereket, beleket, csontokat, indulatokat.

A hadnagy órákig hevert eszméletlenül, a kutya se nézett rá. Késő délután hörögni kezdett, lassan, szabályosan. Oda se figyeltem, de tudtam, hogy most ölök meg egy embert. Kezemben éles kés, lassan közelít a szíve felé. Én ölöm meg, aki segíthetnék rajta, én ölöm meg, aki visszahozhatnám, - és úgy ölöm meg, hogy hozzá se nyúlok. És ez az iszonyatos: hozzá se érni valakihez, csak szenvtelenül figyelni, ahogy elpusztul. Hidegen nézni a vergődését, félfüllel odalesni csak: a szeme szűkül, mintha valami rettenetesre figyelne s csak a szemével védekezhet még, az izmai már cserbenhagyták, kiszolgáltatták. Margittai Ferenc hörgött a hordágyon, olyan furcsán, mintha a torkát öblögetné szüntelenül. Tudtam, hogy már nem sokáig tart, tudtam azt is, hogy nem érez semmit, nem tud semmiről. S végeredményben jobb neki, mint nekem, mert sejtelme sincs, hogy segíthettem volna rajta, - én pedig itt maradok, és tudni fogom, emlékezem rá, mindörökké.

Este volt már, a vacsora-pauza, amit a repülőgépek adtak. A legények körüljártak a feketekávés kondérral és a kenyérrel, amit Isten tudja honnan kerítettek elő. Leültem egy székre, holtfáradtan, leszedtem nyakamból a sárga viaszosvászon kötényt. Csend volt, furcsa csend. Akkor eszméltem rá, hogy Margittai Ferenc már meghalt. Felkeltem, odamentem hozzá. Arca nyugodt volt, szemét különös mód szorosan összezárta. Most láttam csak, mekkora gyerek még: húsz éves se lehet. Meleg volt a teste. Szinte védekezve a haláltusában kinyújtott keze ellen, fogtam és a mellén összekulcsoltam az ujjait.

Melanie ott állt mellettem.

- Vitesse ki innét ezt a fiút, nővér – mondtam és elfordultam.

A frufruk meginogtak, a nővér táskás szemével - olyan volt, mint egy öreg, szomorú kutyáé -, rám nézett:

- Hová?

- Bánom is én! – kiáltottam rá, hirtelen, ingerülten: - A tornaterembe, akárhová.

A főápolónő báróné volt civilben.

- Nézze, doktor – mondta előkelően, részvéttel -, milyen elegáns fiú volt. Igazi úri fiú!

- Mit törődik azzal? -  förmedtem rá másodszor is. – Meghalt. Épp olyan kutya, mint a többi.

És aztán jöttek és elvitték. Az üzem ment tovább, még három nap volt hátra, a legrondább napok. Reggel hattól éjfél utánig sebesültek és sebesültek. Volt, aki meghalt, mert nem tudtam idejében lefűrészelni a lábát, volt, aki tovább élt; a mocskos sebek flegmónét kaptak, egyre sűrűbb, vastagabb lett a levegő. Éjjel-nappal keringtek a gépek, most már szellőztetni se lehetett. A víz elfogyott, a klozet torkig teleállt, annak a szaga is a kórteremben párolgott szüntelen. Egyre idegesebb lett mindenki, a sebesültek összekaptak a vacsorán, néha nyilasok cirkáltak, máskor németek viziteltek. Egyre kevesebb lett az ennivaló, a papunk hangosan imádkoztatta a betegeket, imádság közben remegtek a betonoszlopok. Ez már a vége volt, az utolsó este. Éjfél után csend lett, nem hoztak új sebesültet. Fellélegeztem. Emeletes ágyam volt nekem is egy benyílóban, akár a műtőslegényeknek, ápolónőknek, - lefeküdtem.

Egyszerre hallom, hogy Kukac keres. Ez a Kukac az egyik műtőslegény volt: nyápic, galandféreg-forma, nagylábú, nagykezű, pattanásos fiú.

- Tessék – szóltam ki a sötétbe és mélyet húztam a cigarettámból.

Kukac zavarban volt.

- Ez olyan furcsa, doktor úr, amit kérdezni akarok.

- No, beszéljen!

Leült az ágyam szélére, kezében a kézilámpa, fénye a vedlett falakat pásztázta szüntelen és bele-beledöfött a szemembe.

- Fönt voltam az este a halottaknál, a félemeleten. Tetszik tudni, az a hadnagy, akinek golyó ment a fejibe, az is ott van. – Nagyot nyelt, az ádámcsutkája akkorát ugrott, mint egy szöcske. – annak olyan príma bakancsa van. Az enyém meg, tessék nézni… - és rávilágított a talpára a sunyi kis fénnyel: csupa rongy volt, összenyírbálták az üvegcserepek, amikor kijárt az aknatűzbe a kerekes hordággyal.-  Lehúzhatom róla? – És mentegetőzött: - Tessék elhinni, annak olyan mindegy, hogy bakancs nélkül temetjük el, vagy bakanccsal…

- Ez hullarablás, Kukac.

Erre kicsit önérzetesen, szinte már gyűlölettel, azt felelete:

- Doktor úrnak egy halott, akivel nem lehet csinálni, semmit, fontosabb, mint egy eleven? Igazán nem fázik meg bakancs nélkül a gödörben.

Felnevettem, elnyomta a cigarettát:

- Ebben igaza van. Húzza le róla nyugodtan.

Amikor másnap kimentünk az utcára, csend volt, puha békesség. Magas hó mindenütt, a romok sebei fehérek. Néhol égett egy ház, de csak a füstjét lehetett látni, ahogy végiglapul a zegzugos tetőkön, majd felszáll. Az utcán előttünk döglött autók, úgy teleluggatva, mint a tésztaszaggató. Orosz gépek szálltak el fölöttünk, szelíden, nagyon alacsonyan, felbámultunk, néztük a szitáló napfényben a vörös csillagot. Budáról dörgött, tompán, a Gellérthegy csúcsán fennakadt piros ejtőernyők. A szürkében és fehérben ez volt az egyetlen szín, s ez integetett felénk. Már jártak emberek, gyalogosan, összetákolt gyerekszánokon, tömzsi kis autók cikáztak. Tizenkettő lett, a templomban harangoztak. A békés repülőbúgás, a harangszó, a süket dörgés Budáról egybekeveredett a hó tiszta illatával.

Két nap múlva a legények eltemették a halottakat. Még egyszer végigmentem előttük. Ott feküdt egy sebhelyes arcú hosszú kisorosz és egy tetves német rohamcsapatos között Margittai Ferenc is. Szép barna arca már kék volt a haláltól és fagytól. Kukac udvariasan barna papírba tekerte meztelen lábát.

Álltam és néztem a fiút, akit én öltem meg. Néztem egy embert, aki öntudatlanul is rám bízta magát, aki abban a süket, hörgő éjszakában, ami körülvette, abban bízott, hogy nem hagyom el. Gyötrőn és édesen álmodott talán, felsértett agyában kusza képek jártak, tolongtak, szeszélyesen szökve egymásra, úgy, ahogy a lángok taszigálják, nyelik el egymást, hogy egyetlen, tülekvő sávban égjenek együtt. Ilyen lángok gomolyoghattak, tusakodhattak Margittai Ferencben is – az élete, az emlékei! -, amikor ott álltam fölötte a műtőasztalnál, tehetetlenül, és mégis hatalmam minden eszközével az agyamban, s ez az élete kavaroghatott benne akkor is, amikor a földre tett hordágyon hevert és várta a kést, amely elnémítja a szívét, kimetszi belőle az összezsúfolódó, birkózó, kapaszkodó emlékeket.

Kukac és egy másik műtőslegény – a dendis Skofa – ott álltak mellettem. Tétován rámutattam a hadnagyra.

- Ezt hová temetitek?

- A Károlyi-kertbe.

- Megnéztétek az iratait?

- Hogyne. Mindent felírtunk.

- Hogy hívják?

Skofa előkotort a zubbonya felső zsebéből egy piszkos cédulát, onnan olvasta le:

- Margittai Ferenc, húsz esztendős, hadnagy, apja idősb. Margittai Ferenc alezredes, anyja Formanek Rozália.

Kukac beleröhögött a felolvasásba:

- Tessék elképzelni, odamentünk a Kaplony-utcába, kihúztuk a pincéből az embereket, rájuk ripakodtunk, hogy ássák meg a sírt, mert az oroszok máskülönben nagy zrít csinálnak. Mi ott álltunk a fiúkkal és hajtottuk azt a sok girhest és gyávát, hogy kaparják a vastag jeget. Majd beledöglöttünk a nevetésbe!

Ezer ráncba szaladt össze fonnyadt, szeplős arca. Én is velük nevettem. Hogyne nevettem volna!

Aztán bizonyára eltemették őket, pap is ment velük. Nem ásták mélyen a föld alá, lapos kis sírok voltak azok. Én nem mentem velük, dolgom volt még a kórteremben, aztán a kórházamba is ki kellett ugranom, - egyre kevesebbet voltam a segélyhelyen, nemsokára csak vendégeskedtem köztük. A sebesültek gyógyultak, új beteg már nem jött, egyre több lett a hely. Valami véget ért, a felszámolás következett. Később úgy gondoltam vissza az itteni napokra, mintha mérhetetlen és mégis egyetlen másodperc iszonyatába toluló időt töltöttem volna az őrültek házában. Elbúcsúzta Melanietől, a legényektől, az ápolónőktől, hónom alá fogtam a stikkelt párnát, amit az egyik sebesülttől kaptam emlékbe, aztán vettem a sátorfámat. Most már élni fogok, nyugodtan és békében.

Margittai Ferenc, akit én öltem meg, sokáig eszembe jutott. Haltak meg már a kezem között menthetetlenek, azok felé se éreztem lelkifurdalást. Hogy érezhettem volna bármit is éppen Margittai Ferenc miatt? Az nem volt valóság, ahogy odalent elém került. Álom se volt, őrület se igazán. Egy furcsa, hülye vigyor talán. Nem vagyok felelős a haláláért, - intéztem el magammal a dolgot. Egyszer véletlenül a Károlyi-kerten mentem át. Erős tavasz volt már, a fák zöldek, a felsebzett gyep gyorsan hegedt, a bombatölcséreken kisarjadt a fű. Egy öreg gesztenyefa alatt kipúposodott a gyep. Ferdén egy kereszt állt rajta, rögtön ráismertem: két deszkaszilánk, amit darabka gézzel kötöttek össze. Itt feküsznek a „halottaim”. Itt fekszik Margittai Ferenc is. Egy percre megálltam, kis nyugtalanság fogott el, magam elé próbáltam idézni az arcát, de nem láttam belőle semmit. Én nálam az ember kétféle: élő és friss, és elrothadt, bogaraktól kikezdett kocsonya. Ilyen kocsonyának láttam a szép és elegáns hadnagyi zubbonyban a mezítlábas Margittai Ferencet.

Később hallottam, hogy kihantolják a közkerti sírokat, egybehányják a halottakat a temetőben. Ez lesz a sorsa Margittai Ferencnek is. Ha van valakije, majd csak keresteti, nem lesz nehéz rátalálni. Nekem semmi dolgom vele többé! És az emlék elhegedt, mint a fiú sírján a gyep, nem zaklatott, eszembe se jutott többé.

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. augusztus