El ne feledd a mezőt, a hol ők elhulltanak, a hűk
És a legvégsők a haza jobbjaiból
Mind oda vesztenek, és oda van nagyfényü reményünk,
Mellyet tápláltunk: sírba merűle velök.
Vajha ama sziveket a haláltól visszavehetnők,
Teljes erőben úgy, mint dobogának elébb,
Még egyszer vérharczaidat megvíni, szabadság,
A magas istenek színe világa előtt.
Vajha e láncz egy pillanatig meg tudna szakadni,
Mellyet a zsarnokság vaskeze fűze reánk.
Oh sem az ég, sem a föld nem képes tenni, hogy azt a
Zsarnok még egyszer vissza csatolja reánk.
De meg van. S ámbár győzőnk neve büszke nyomokban
A történetirás lapjain égve ragyog,
Átok ül a szabadok sziveit gázolta dicsőség
Hadjárása fölött, átok örökre s bosszú.
Sokkal drágább a sír, a börtön, mellybe világot,
Eltapodottan bár, önt a honfi neve,
Mint minden diadaljeleik, kik hírre jutottak
Ősi szabadságunk gyászteli romja felett.
Forrás: Hangok a multból
– A magyar nemzet nagy napjainak emlékeűl. Összeszedte és kiadta: Két magyar
honfi. Lipcse, Keil Ernő és Társa 1851. – Batthyányi Lajos, az elárult haza
vértanuja, a szent harczban az oltárrá lett vesztőhelyen Elesettek hű
emlékezetének, hazafijui kegyelettel szentelik - A Kiadók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése