A halálról mást ő se tudhatott, csak
hogy ránk ront és a némaságba vet,
de mikor – nem mint akit elragadtak –
szeméből a lány halkan elveszett
az ismeretlen árnyakat elérve,
és érezte, hogy már odahajolt,
hol új módjuk van a kedveskedésre
és lánymosolyuk, mint a hold:
oly ismerős lett mindegyik halott,
mert közeli rokonuk lett e réven,
és hagyta, hogy a többi csak beszéljen,
de nem hitt nékik s azt a földet ott
úgy hívta: „szépenfekvő, mindig-édes” –
És egyengette az ő lábfejéhez.
Ford.: Vass István
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése