Öklömet ráztam és fenyegetőztem
a nép nevében: cselekedjetek!
Mert hogyha… s elborult szemem vörösben
fürdette már a tájat, felleget –
Nem fenyegetőzöm, az ökleim már
nem rázom én, legyintek csöndesen.
Egy sóhajtás bújt ott ki ujjaimnál,
gyáván, hogy észre már én se vegyem.
Feszültségmérőből a víz, szívemből
hová futott le országom, heved?
Lantom alatt az öblös völgy, a zengő
hangszekrény néma, mintha megrepedt.
Akad a szó, mely ajkamon át nemrég
sípolva, vésszel teli tört elő –
Halottas háznak verjem fel a csendjét?
vagy a tied, országos temető?
Ha lázíthatnék, óh ha volna még kit,
életre téged, nemzetem, magyar!
Már panaszolja az idő ülésit
recsegő káromkodásaival
az őszi erdő, - népem hangtalan hull,
repül az őszi árkokba, az égre –
Mint rőt levél, ha leng még utolsóul:
remeg, dadog a szív a semmiségbe.
Forrás: Válasz 4. évf. 9.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése