Ortega
a regényről írt tanulmányában a regény válságának megoldására azt ajánlja, hogy
az író térjen vissza a regény „ős-formájához”, a pikareszk regényhez. Vagyis:
dús és színes történeteket találjon ki, színes és izgalmas emberekről, - s akár
a pikareszk regények írói, szórakoztassa a közönséget, adjon táplálékot neki.
Ortegának ez az ajánlata vissza akarja szerezni a regény közönségét, és egy
műfajt, amely a széles rétegek igénye hívott életre, ismét vissza akar vezetni
az olvasóhoz.
Dús
és színes történetek, színes és izgalmas emberek, - minden Maugham-írásnak ez a lényege. Maugham
minden más, kitűnő tulajdonsága mellett, elsősorban nagy mesekitaláló. Ő, a
világutazó, az orvos, a nagyvilági férfi csodálatos eseményekkel, furcsa emberi
sorsokkal találkozott, életét mozgalmas színtereken élte le, - nem csodálatos
tehát, hogy írásaiban ebből a kimeríthetetlen élmény-anyagból merít. Minden
regénye úgy hat valahogyan, hogy a valóságból szakad elénk egy sűrűn mozgalmas,
tarka részlet, és Maugham nem tesz
mást, mint rögzít: papírra veti, amit látott és hallott, gunyoros
megjegyzésekkel kíséri hőseinek kalandjait, s a történet végéhez némi morált
csap. Primitív írói eszközök ezek látszólag, de éppen ez a primitív magától
értetődés a legnagyobb bravúr. Aki sok Maugham-regényt
olvas, az is nehezen ébred rá, hogy ezek az egymással homlokegyenest ellenkező
történetek, ezek a soha senki, máshoz nem hasonlító figurák végeredményben igen
egyszerű, sablonos képletekre vezethetők vissza. És Maugham, akinél agyafúrtabb meséket senki kortársai közül kitalálni
nem tud, voltaképpen mindig ugyanazt a mesét mondja el, s fortélyai ezekben az
arányosan szerkesztett, mindig egy kicsit titokzatoskodó történetekben
egyformák. A kiindulás szinte valamennyi írásában ugyanaz: személyes
mondanivalóval kezd, amelybe belekever egy csomó embert, mindenkit bőven
taglal, boncol, ironikus széljegyzetekkel kísér, csak arról az egyről
feledkezik meg ügyesen, aki köré a történet felépül. Álcázott detektívregények
ezek, mindegyikben valami nagy bűn, valami végzetes tévedés derül ki, s a detektív
az a személytelen valaki, aki olyan magától értetődően, olyan könnyedén kezeli
hőseit, mintha köze se lenne hozzájuk. De a váratlan fordulatokat ő bonyolítja,
az összegubancolódott szálakat ő oldja meg, s végeredményben a regénynek ő, ez
a személytelen, érdektelen valaki az igazi hőse, s a regény morálja,
mondanivalója az ő elejtett megjegyzései, groteszk fintorai.
Maugham új regénye, a „Borotvaélen”, külsőségeiben ugyanaz,
mint az eddigiek. A történet maga az író meséli el, akit a regény szereplői időnként
Mr. Maughamnak neveznek. A megírás technikája az, hogy Maugham amerikai és európai utazásain összeakad egy csomó emberrel,
akik rendkívül bizalmasak hozzá, beavatják magánéletükbe, megkérik, hogy kínos
ügyeiket intézze el. A regénynek nincs határozott terve: szeszélyesen
jönnek-mennek hősei, átabotában ismerkedünk meg kalandjaikkal és a
térben-időben össze nem függő epizódok önkéntelenül állanak össze szervesnek
tetsző folyamattá. Miről is szól a regény?
Maugham az első világháború
után régi ismerőse, az arisztokratikusan és parvenün hedonista képügynök,
Elliot Templeton révén megismeri a Bradley-családot. Bradley-ék elbájoló
emberek, s különösen a fiatal leány, Isabel nyeri meg Maugham tetszését: ez az érzéki szűz, ez a furcsán öntudatos fiatal
Diána. A színes társaságban megjelenik egyszerre egy oda nem illő fiatalember,
Larry, Isabel vőlegénye, akire az író kénytelen felfigyelni. Larry más, mint a
léha vagy a profitért dolgozó, nagykapitalista fiatalság. Nem szeret dolgozni,
szemlélődő életet él, tanul és a tökéletes életet keresi. Kétesztendős türelmet
kér Isabeltől: ha elérte célját, összeházasodnak. Maugham Párizsba visszatérve újból találkozik Larryval, aki egyre
értékesebb és egyre rejtélyesebb. Párizsba érkezik Isabel és Elliot Templeton
is, - Maugham most itt és a francia
Riviérán kerül állandó kapcsolatban az életükkel. Megtudja, hogy Isabel és
Larry szakítottak, mert Isabel nem hajlandó tovább várni, nem érti meg Larry
egyszerű, szemlélődő életét, és férjhez megy egy régi udvarlójához, Gray
Maturinhez. Larry eltűnik valahol, meg akar szabadulni a test nehézkedésétől,
bányába megy dolgozni, majd egy németországi gazdagságba. De itt se találja meg
a keresett életformát: vendége lesz egy elzászi kolostornak, majd Indiába
utazik, ahol a jogik megtanítják a szemlélődő életre, ami az író szerint a
tökéletes életforma. Ezzel a tanulsággal tér Párizsba és indul vissza
Amerikába, ahol sofőrnek áll be, hogy csak egyetlen szem legyen a világ
irtózatos láncrendszerében. Közben sok mindenféle történik Isabellel, Grayvel,
Templetonnal, megismerkedünk egy sereg furcsa milliomossal, grófnővel,
kitartott nővel, modellel, végigjárjuk a Riviérát, Párizst, Londont,
Normandiát, megfordulunk szalonokban, nagy hotelekben, alvilági mulatókban s az
író hol elnéző, hol metsző gúnnyal szól a kereszténységről és az Egyházról. A
regény, amely szeszélye ötlettel indult, szeszélyes bonyodalmakban halad
ide-oda, szeszélyesen ér véget. Úgy valahogy, mint egy zeneszám, egy disszonáns
és mégis hosszan kitartott hanggal.
Ami
új ebben a regényben, az az, hogy Maughamnak
ezúttal mondanivalója is van: az elegáns életművész, aki eddig körülbelül azt
hirdette, hogy az iszonyú és barátságtalan életben egyetlen célunk van, jól és
lehetőleg kényelmesen élni, most gyakorlati tanácsot is ad: el kell merülnünk
lelkünkben, mindig a „végső dolgok” felé kell irányítani tekintetünket. Sajnos
azonban ez a filozófia csak afféle ráragasztott etikett a történeten. Sokat
beszélnek róla, jobbról-balról megforgatják, mint nyársra tűzött pecsenyét a tűz
fölött, de nem sugárzik a regényből, nem „derül ki” a történetből. Holott ez
lenne a szokásos maugham-i titok, amit az író minden műve valamilyen formában
tartogat. Maugham nem ad teljesen
kidolgozott képet Larry lelki fejlődéséről – ami végeredményben a feladata
lenne -, hanem csak a fejlődés egy-egy szakaszáról számol be. Larry bizonyára
átmegy egy ilyen átalakuláson, megtisztuláson – nevezzük akárminek -, de mi
csak utólag kapunk róla beszámolót, nem vagyunk tanúi, s mivel nem lehetünk
tanúi, úgy érezzük, az író becsapott, s maga sem hiszi el túlságosan a hősét.
Larry
fejlődése helyett, amelynek során a tökéletes életig eljut, színes epizódokat
kapunk az amerikai, angol és francia felső tízezer életéből. Furcsa sorsokkal
találkozunk, érdekfeszítő színtereken jelenünk meg. De az epizódoknak nincsen
semmi összetartása, széthullanak: néha húsz-harminc oldalon keresztül az az
érzésünk, hogy a regény egészen másról szól, mint amit felvetett. Maugham hetvenéves korára - mert hetvenéves korában írta új regényét -,
mintha elunta volna a mesterségét, rábízott volna mindent varázsos mesélő
készségére. Csakhogy a sajátos, ízes mesehang cserben hagyta: ahhoz, hogy a
mesélés elragadjon, valamit mégis csak kellene mesélnie, valaminek mégis csak
ki kellene derülnie. De a regényből úgyszólván semmi nem derül ki. Remek
arcképvázlatok sorozata az egész, egy vesztébe rohanó arisztokratikus
társadalom bíbelődő, aprólékos ábrázolása, - a regény menthetetlenül darabokra
hull. A tükör összetört, a cserepek már nem mutatnak semmit.
S
ebben mutatkozik meg az, hogy Maugham elsősorban kitűnő író, s csak aztán író.
Ez a jelző, hogy „kitűnő” minden fokozása mellett is voltaképpen lefokoz:
kitűnő, mert Maugham tudja a
mesterségét, tud írni, tud elbeszélni, meglepőeket tud gondolni és mondani, de
mindez mögött – most, a „Borotvaélen”
öregkori elszólásában derült ki – az égvilágon nincs semmi. Maugham-nak nincs világszemlélete, egész
filozófiája a meddő szkepszis: mindenben szkeptikus, vagyis mindent elhisz és
elfogad. Kiegyensúlyozott, jól vasalt, s életműve nagyon romlékony. A „Borotvaélen” már a bomlás, még
jellemzőbben az, mint leggyengébb utolsó műve, „A tizenkettedik óra” volt. Az igazi művészben összesűrűsödik a
világ, nagy és csodálatos, értelmes egésszé, mint az öregedő Thomas Mannban
vagy az öreg Verdiben, Maughamnál
szétmállik, széttöredezik, - pillanatnyi remekléssé válik és nem egységes
remekké.
Különösen
akkor tűnik ez fel, ha a „Borotvaélen”
problematikáját, sőt egész mesevázlatát egybevetjük Huxley utolsó regényével, a
„Megáll az idő”-vel. Az összehasonlítás kézenfekvő: akárcsak Larry, Huxley
Sebastien-je is a tökéletes életet keresi, az ő oldalán is ott áll a nagyvilági
hedonista, Eustace, az érzékien tündéri nőalak az ő pályafutását is
végigkíséri, még a környezet is ugyanaz: Anglia és a napfényes dél. Huxley
azonban végiggondol egy gondolatsort, a maga módján meg is oldja, nyomon
követhetjük hősét, amíg eljut a tökéletes életforma illúziójáig – Maugham azonban képtelen erre, elejti és
elsikkasztja hősét. Huxley - akár elhiszi valaki spiritualista-keresztény
filozófiáját, akár nem -, meg tud győzni, Maugham,
sajnos, még igazán érdekelni sem tud. Egy öregedő, elegáns világfi kirándult, a
filozófiába, megnézett egyet s mást, fel is mutatott valamit, meglehetősen
lenézően kezelte a katolicizmust, ahol módja volt rá, ki is figurázta (Elliot
vallásossága, a nizzai püspök alakja) -, de aztán elhajította vagy elrejtette.
És ami eredményként megmarad a nagy terjedelmű műből, alig több mint néhány
mulatságos epizód, tarka szín, rosszmájú „bemondás”.
Maugham nemrégiben azt ígérte,
még egy utolsó regényt ír, aztán hátat fordít életművének. Az utolsó mű sem
ígér sokat, ha tanulságainkat ebből a regényből levonjuk: szép mondatokat,
jóízű jeleneteket, különös emberi alakokat, - az a Maugham, aki a nagy
novellákat, aztán a „Sör és perec”-et,
az „Ördög sarkantyúját”, a „Színház”-at írta, eltűnt már, s úgy
tűnt el, hogy utolsó könyvével gyanút ébresztett az olvasóban, hátha tévedett
ítéletében, amikor a „Sör és perec”-et
például a mai angol regény remekei sorába helyezte. Egy eltűnő világgal Maugham is eltűnik, a „Borotvaélen” után úgy emlékezünk csak
rá, mint egy idejét múlt, valaha ragyogó és elmés szépasszonyra, akinek testi
romlását nem takarja már el a rafinált kendőzés. Különös véletlene a sorsnak,
hogy az író éppen ebben a regényében kapta azt a fordítót, aki stílusát,
észjárását leghiánytalanabbul tudja visszaadni: Kéry László fordítása – egy nyilvánvaló elnézéstől eltekintve -,
pontos, szép, világos.
Thurzó Gábor
Forrás: Vigilia XII. évf.
1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése