AZ
EMBER. Domonkos István elfelejtett író. Huszonnégy évvel ezelőtt halt meg, s ma
már a nevét is alig ismeri valaki, hát még a műveit? Akik ismerik is, mit
tudnak róla? Legfeljebb azt, hogy elbeszéléseket írt a dunántúli falusi nép
életéről, hogy ő volt magyar földön az első s talán mindmáig legnagyobb régi
katolikus író. Novelláit valamikor sűrű egymásutánban közölte az Alkotmány, a Magyar Szemle, a Katolikus
Szemle s főleg az Élet, megírt
tizennégy könyvet, elbeszéléseket, pásztorjátékot, szentföldi útirajzot, ma már
azonban hiába keresné bárki ezeket a jórészt vidéken, a szerző kiadásában
megjelent köteteket. Régi öreg papok széthulló könyvei közül, kapu alatti
könyvesbódék ládáiból véletlenül elő-előkerül még a Barázdák a szántóföldön, a Testvérek,
és A muszka pipa – a könyvtárak és
antikváriumok mélyéről azonban legfeljebb már csak az Élet kiadásában megjelent Atyámfiai
című elbeszéléskötetét halászhatja elő – ha szerencséje van – a kíváncsi
olvasó. Műveit tehát ma már nem olvassák, s nem is olvashatják. De magáról az
íróról se sokat tudhattunk meg a halála óta eltelt huszonnégy esztendőben.
Néhány apró nekrológot leszámítva, mindössze Alszeghy Zsolt írt tanulmányt
műveiről és alakjairól 1922-ben, 1934-ben pedig Kincs István emlékezett meg
róla, mint a modern magyar katolikus irodalom egyik úttörőjéről. Huszonnégy év
alatt legalább évszázadnyit süllyedt a közönybe, híre és művei éppúgy elporladtak
az utókor szívében és emlékezetében, akárcsak a hant alatt teste.
Domonkos
a falusi szegény embereknek, pontosabban: híveinek az írója. Pap volt, a dunántúli Nyúl község plébánosa.
Francia és orosz olvasmányélményekkel terhelten került ide néhány falusi és
kisvárosi stáció után a nagyszombati szemináriumból. Szemináriumi évei alatt
még Csehov, Gogol és Dosztojevszkij szomorú tragédiáin, a Comedie Humaine
kietlen balsaci tükrén át tanulta meg látni a világot. Első írásai e nagy
tanítómesterek hatását tükrözik, s a tőlük ellesett eszközökkel, az ő
modorukban festegeti a magyar kisvárosi polgárság egyre jobban és jobban
elsekélyesedő, deklasszálódó életét. Szeme azonban nem tudja megszokni
olvasmányai sötétségét, egészséges fiatalsága és hite az élet és a lélek
világosabb és egészségesebb tájai felé vágyódik, a kultúrától még meg nem rontott, értékeit szíve természetes
jóságával és egyszerűségével őrző nép problémaoldó, megnyugtató világába, ahol
nem az elpuhultság és gyönyörvágy uralkodik, hanem az egyszerűség, a tisztaság,
a munka és a hit. Az egyik fiát kivégeztető, a másik halálvergődését végigszemlélő Bulyba Tárasz,
majd a francia fordításban megismert Gorkij nyers indulatokban égő parasztjai,
volt-emberei egy időre megingatják ugyan a falu természetes romlatlanságába s
nagyobb erkölcsi értékébe vetett hitét, de épp a falusi élet tanítja meg rá
csakhamar, hogy e volt-emberke sorsáért nem a társadalom s nem a falu közössége
felelős, hanem maguk az emberke, akik maguk sem akarják megfékezni ösztöneiket
és szenvedélyeiket. A faluban nem is az embereket szereti meg először, hanem
magát a falut, az ember környezetét, azt az áldott falusi csendet és nyugalmat,
a falusi tájnak azokat a halk, szelíd szépségeit, melyeket író-ideáljai észre
sem vettek. Első falusi tárgyú írásai azt a pillanatot örökítik meg, amikor az
író a természet szépségét szemlélve ráébred az élet szépségeire. Először az
ősznek egészsége hangulata üti át fejét az eltanult természetszemléleten;
észreveszi, hogy „most nem öldöklő munka folyik, nem a halál harangja kong,
hanem az estéli harang szól, melyet az alkonyodás költészete meghatóvá tesz. A
lombtalan fa nem halott, csak meztelen, a sárga rétmező sem lelketlen, csak
gúnyája feslik-bomlik… Mint mikor az édesanya este gyermekét vetkőzteti. Aztán
következik az ásítás, olyan imádságforma gagyogás. Egy csók és végre a csönd…”
A
falusi környezetben egyszerre ráébred a város és a falu közötti különbségre, s
e különbségben a falu minden költészetére. S amikor a sárba, ködbe süllyedt
falura lomhán leereszkedik az este, olvasástól fáradt szemekkel az ablakhoz
lép: „Micsoda kép ez!... Sűrűsödő ködben bújócskát játszó házacskák, búbos
fejeikkel, ki egyenes, ki kajla; hajlott derekú, szűk utca, belenyújtózkodva a
szürkeségbe , görcsös derekú akácsor szinte maflán ácsorogva mind a sárban…
aztán messzebb az a közöcske, melynek kocsijárójában megállott a pocsolya és
benne lubickol egy szem lúdjával a gúnár…” De ezt a mester tájképet, az őszi
elhagyatottság faluját már szerető szem nézi. az ősz sarat és ködöt hoz ide is,
mint a városba, de ezen a sáron „érezzük, hogy szeret, ha belesüpped a lábunk,
meg mikor kihúzzuk belőle, akkor is cuppogva, mintha azt mondaná: szeretlek!” A
városi sár „sokfajta piszoknak meglatyakosodása”, a falué pedig „apró
magocskáknak puhára vetett ágya”. És miközben szeme a felhő és a köd
gomolygását kíséri, lelke megtalálja a boldogító igazságot – ne feledjük, jóval
a századforduló előtt írta ezeket -, van ugyan fogyatkozás és hiány, erkölcsi
szenny és tudatlanság a falu népe között is, de olyan ez csak, mint a falusi
köd, amit „ha megérint csípős szél, átfázik és fáradtan siet a fák ágaira, hogy
rá aludjon keresztbe-hosszába és legyen a szépséges szép zúzmara, a télnek
virága. Az a másik (ott a városban), ha a hidegben megremeg, réteges lesz, s a
rétegek gombolyognak, kavarognak”. – Ez az őszi alkonyat jegyezte el Domonkost
a faluval: ez a hangulat és ez a felismerés tette őt a falu írójává.
A
FALU ÉS NÉPE. Domonkos István szemében a falu egész külön világ, mégpedig nem
valami kicsinyített más vagy tükörképe a világnak, hanem maga a világ. Minden
röge, minden fája, minden állatja s minden háza érdekli, és mindegyikben lát
valamit, ami minden mástól megkülönbözteti. Nagy, megértő, megelevenítő
szeretettel szereti a természetet. Az élettelen dolgokat is valahogy lelkesnek
látja. Hát még az állatokat! Novellát ír a ködről, a kasza életéről, a
verébről, a tyúkokról, a Vica borjúról. S mindez éppoly komoly és fontos része
az ő világának, mint ahogy nevezetes, sokszor elhatározóan nevezetes a szerepük
emberei életében. „A levegő itt életté válik, valami láthatatlan élő szellemmé,
amely éppen úgy küszködik, viaskodik, pihen és enyeleg, suttog és álmodozik,
mint az ember” – írja. S az ő írásaiban tényleg így van: hősei értik és
szeretik a természetet, s valahogy úgy beszélgetnek és barátkoznak vele, mint
az ember az emberrel.
A
természetnél már csak az embereket szereti jobban. Minden emberét a falunak.
Alszeghy Zsoltnak írta egyik levelében: „Csak írtam, mert szerettem -, nem is
annyira írni, mint inkább szerettem azokat, akikről írtam.” A lelkipásztor
szeretete ez hívei iránt. Az atya megilletődő gyöngédsége, szelíd megértése és
az a mélységes mélyrelátás, amely csak az igazi krisztusi szeretetnek adatott
meg. Alig tudnók elhinni, hogy egy kis faluban annyi változatos jellem tarkállik,
ha a szerető szívű és éles szemű író arcképüket be nem mutatná. Mintha egy
vaskos, régimódi kapcsos albumot forgatnánk: nők és férfiak, fiatalok és öregek
sorakoznak egymás mellé, s mindegyikről érezzük, hogy nemcsak az írónak, hanem
mindnyájunknak is atyánkfiai.
Talán
a legváltozatosabb Domonkos elbeszéléseiben a gyermekrajza. Nevelésük a
növekedésük alig különbözik valamit a környező növény- és állatvilágétól: „az
apának súlyos, szótalan nézése és az anyának sok gontól fátyolos, küzdő lelke,
ez a föld erejével és a nap világosságával rokon két tényező formálja a
növendék lelket”. Magukra hagyatva élik gyermekségüket, senki sem rontja, senki
sem neveli őket. A sok gyerek közül ott az egyik, a kanászék Katija: „Mindig
olyan, mint a rökkenő szárazságban a bogáncs az árok oldalán, ahová legjobban
verődik a por… Szegényke sokáig tudott a porból kievickélni; föl-fölállt, de
csak belepottyant abba a forró, puha homokba, mely dajkája is volt, pajtása is,
meg játékszere is. Mikor pedig kivergődött belőle, egyszerre vén lett és a
fosztoragádorban úgy ült, mint az igen öreg anyókák, akik fáradtan néznek bele
a jövőbe, amelytől immár nincs mit remélni.”
Egészen
másfajta gyerek legnagyobb lélegzetű alkotásának, az Árvának főhőse: Palika. Fattyúgyerek, s ezért kilöki magából a
falu gyerek-társadalma. Beteges édesanyja mellett növekedik, de „inkább a
virágok, a rét, a mező voltak a barátai, mint a gyermekek; ha hazulról szökött,
ezekhez szökött. De mégis leginkább a patakunkhoz, mely a falutól nem messze
folydogált. ez igen kedves pajtása volt neki”. S amikor egyszer meglátja a
medréből kilépett patakot, elképedten bámulja a nagy vizet: „Mintha kérdezte
volna: Ki vagy, honnan jöttél?... Te talán óriás vagy, aki elnyelte a mi kis
patakunkat?... Milyen hatalmas vagy, nem folydogálsz és nem keresed a hűset,
elfekszel, mint aki harcolt” és kifáradt. Félt a gyermek és bámult. Mint a
törpe, mikor az óriások birodalmában az óriáskirály előtt áll. Az a nagy király
alszik, de aludva is rettenetes. És a gyermek, ahogy jött-ment a nagy víz
partján, eltelt valami bátortalan vággyal… simogatni szerette volna ezt az
óriáskirályt. Szerette a nagyságát, a hosszúság és szélesség nélkül való
voltát. Ingerelte a titokzatossága, ereje és komolysága. Mint szeretett volna
beszédbe eredni vele… És amint a szél fúvására himbálózni kezdtek a hullámok,
nyaldosták a partot… leszórja magáról ruháit: fut szembe a hullámokkal,
karolja, öleli mindet egymás után, mintha testvérei volnának, akiket most lát
először”. Domonkos írói pályájának talán legmagasabb csúcsa ez a kis regény;
mesteri képe a magános gyermeki léleknek.
„A
fejlődő évek édes lázáról”, a
szerelemről nem sok szó esik Domonkos könyveiben. A szerelem legtöbbször mint
valami félig öntudatlan álom lepi meg fiataljait: „A virágok egyetlen tavasszal
beérnek – írja -, ez a rövidség e leánykodás harmatos finomsága; ragyogó
rövidség, mint a hajnal, melynek harmatját a fölébredt nap hamar felcsókolja. A
fölébredt nap valahogy a valóra vált szerelem. Minden, ami a lány fölserkentő
szerelmében szép, az a virágok szerelmétől kölcsönzött, tudás nélküli álmodás.”
Ez az álmodás azonban korántsem egyforma. A Marci gyerek, „az istenadta, ha
leánnyal állt szemben, úgy rakosgatta a kezeit, mintha kölcsönbe kapta volna és
nem találná helyét”. A másik meg úgy néz szét a leányok között, hogy „nagy
széles orcáján nyugosznak a vonások, nem lehet bennük olvasni, és azok is, akik
ismerik, csak azt mondják felőle: ez a fiú vagy igen kamuti goromba, vagy igen
mamlasz jó gyerek.” De azért mégis megtalálják a párjukat valamennyien. A
legnagyobb egybekapcsoló erő ebben a világban a szegénység: „Én is szegény
vagyok, te is szegény”, - és ezzel vége is a diplomáciai tárgyalásoknak.
A
családi élet mindig „nehéz-járatú”. A fiatalok édes suttogását mihamar
el-elfogják az ébredő gondok. De ezt így tartják természetesnek. Csak az a
szomorú háztáj, ahol részeges a férfi, s mámorban megfeledkezik családjáról és
kötelességeiről. A férj részegeskedésének két oka lehet: a nagy bánat vagy a
nagy semmittevés. „A megélhetés biztonsága henyévé, léhává tesz, de a nehéz,
küzdelmes élniakarás hatalmas akaratot mozgat, amely a semmiből teremt magának
életfeltételeket.”
A
falusi szegény ember csak öregségében pihenhet meg, ha ugyan hagyják az emlékei
s a háta mögött maradt élet sok küzdelme. Milyen egyformák ezek az öregek és
mégis mennyire más mindegyikük! A kórus alatti padon üldögélő két öreg is
teljesen egyszabásúnak látszik: „az egyik a felső, a másik az alsó faluvégről
indul el mindig az első harangszókor, megfásult lábaikkal úgy lépkednek –
szabad hasonlítani -, mint a nagyon kihasznált barmok, és akkora nemtörődömség
van mindkettőnek az orcáján, hogy szinte se tél, se nyár nem illeti meg
figyelmüket”. Ám közelebbről egyre jobban elütnek egymástól: „Az egyik
fölösleges teherként hordozza a kezeit, a másiknak markába szorított öklei a
dolmánya zsebébe rejtve mindig. Ennek az egyiknek orcája búbján hasított
sebforradás van, és az orcája fél felét apadttá teszi… A könyökét a térdére
teszi és a fejét nem támasztja ökleivel, hanem marokszerűen kulcsolt öklei
kiállanak vízszintesen, mint a puska. A szája sohasem motyogja az imádságot, és
nincs eset, hogy elbólintana. Sötét és mély a nézése, nem olyasféle, amellyel
Istent szokjuk keresni a templomban. Az a másik, az mindjárt előkotorja a zsebéből
az olvasóját és vontatottan pötyög az ajka: az olvasója szemeit ahogy
potyogtatja, meg-megnézi olvasóját olyféle nézéssel, mintha sokallaná: de sok
van még hátra… Nehezen fogy az istenadta… Sokszor megáll a keze és bizonygat a
fejével, - ekkor a pajtása köhinteni szokott, mire fölébred és mond ilyesfélét:
nyomott a levegő”… Íme, az öregember önkéntelenül az egyén tipikus, sokszor
ellentétes változataira különül. Előbb a külső, de ezzel a mögötte meghúzódó
belső is. Ezt a külsőt s a mögötte szunnyadó belsőt az élet formálta ilyen
egyénivé, egy-egy mozdulat, egy-egy szemvillanás mögött, sőt az öregember
testtartása, kézlógatása is egy élet sajátos, legtöbbször harcos, tragikus
eseményei húzódnak meg. Domonkoson kívül nem sok írónk van, aki az öregségnek
ennyi jellemző, gazdag változatára világított volna rá.
KATOLICIZMUS ÉS NÉPISÉG. Jogosan kérdezhetjük
már most, hogy ezek az emberek – Domonkos népe – milyen viszonyban állanak a
katolicizmussal, hiszen – mint említettük – a köztudat szerint Domonkos magyar
földön az első népi katolikus író.
Ha
katolikus irodalmon a katolikus élmény művészi formába valósulását értjük, a
népi katolikus irodalom nem lehet más, mint an ép katolikus élményének művészi
formában való kifejezése. Domonkos hívei, „atyafai” katolikusok, vannak tehát
katolikus élményeik is, s ha Domonkos íróművész egyáltalán, akkor valóban
katolikus népi író. De nem azért, mert katolikus pap, nem azért, mert
búcsújárásról, misszióról, a templomban rózsafüzért imádkozó parasztokról is
ír, nem azért, mert könyveit serdülő vagy serdületlen leányok is olvashatják,
hanem azért, s egyedül csak azért, mert írásaiban kifejezte a katolikus nép
vagy legalábbis egy táj, egy falu katolikus népének katolikus élményét, azaz az
életnek azt a heroikus többletét, mely maga a katolikum.
Az
ún. egyszerű ember lelkivilága, következőleg élményei is lényegesen különböznek
az ún. műveltekétől. Így például a világgal szemben való magatartás elsősorban
érzelmi és élményszerű. „A népi vallásosság – írja Bálint Sándor alapvető
művében, a Népünk ünnepeiben – nem elvi meggondolások, fogalmi szubtilitások
szövedéke, nem a szellemnek elvont gyönyörűsége, nem summázódott rendszer,
hanem sokkal inkább az élet, melyben főképpen a szív érzelmei találják
kedvüket.” A nép a maga módján a mi szemünkben nyilvánvalóan naiv módon ad
feleletet az élet nagy misztériumaira, értelmező kísérlete egyszerű, lényeget
kereső, de naivságában is költői és szertartásos. Ez az élményszerűség, ez a
bensőséges életközelség jellemzi Domonkos egész írói világát. Gondoljunk csak a
férje halotti fáklyáit szinte mániákus gondossággal őrző, s életét a fáklyák
sorsához igazító özvegyasszony történetére (az egyik legszebben megkomponált
Domonkos-novella), vagy az útszéli keresztet tisztogató anyók alakjára. Vállán
viszi a lajtorját. Mikor céljához ér, kicsit megpihen a kereszt tövében, sóhajt
egyet és keresztet vet magára: „Ides Jézusom! –mondja. – Ne haragudj! Ide
támasztom a lajtorgyát..” Majd a létra elsőfokán megint újra kezdi: „Ides
Jézusom! Ne haragudj! Fölmenek hozzád!” És ahogy eléri, a szöges lábakat
csókolgatja, ahogy eléri a koronás fejet, csókolgatja és könnyek csillognak a
szemében.
A
népi lélek közvetlen kapcsolatban van a metafizikummal, s ez az oka annak, hogy
életének alakulásában mindenütt megtalálja a lét Isten irányította ritmusát, s
őseitől örökölt Istenbe fogódzó hitét a legsúlyosabb földi tragédia sem tudja
megingatni. Nem nyugtalankodik, szívét-lelkét át meg átjárja hitének bizonyossága. Íme: Hajnal
Ferencné a fájdalmas Szűz oltára előtt hiába imádkozott,hiába mondta a falu
népe. Ó, te ne félj, Teréz, te olyan jól tudsz imádkozni… az emberirtó galíciai
mezőkről egy töredéklevél jött meg csupán, egy abbamaradt levél, melyet a
hirtelen rohamzajára úgy rejtett szíve fölé a fiú s melyet ott a szíve fölött
szívével együtt futott át a golyó. A véres lyuk, amit a golyó szakasztott és a
szív vérzett be, mégis, fájdalmas beszéde ellenére is megnyugvást hozott:
hiszen egész szív formájában alakult az ki, mintha a bús anyának a fájdalmas
szűz küldte volna el a maga fájdalma szívét…”
Ezt a megnyugvást, ezt a reményt adó hitet látja Domonkos hívei
szemében, ezt hallja sírásra hajló ajkukról, ezt érzi meg boldogságot ünneplő
szívükben s ezt tapasztalja halálos ágyuk mellett is. Figyeljük csak meg az
árvagyerek édesanyjának utolsó perceit, aki egy bánatosan szép őszi napon, elfáradva az emlékek szépséges terhei
alatt „hosszú álomra aludni vágyott. Remegően gyönge volt, feje a mellére
csuklott és a jó Pali fiú gyöngéden fogta hideg homlokát. – Édes, jó anyám! –
súgta a fiú. – Pali! Hí édesapád!... Isten, jó Isten!... – Aztán lehunyta
szemét, úgy, mint ahogy szokott szunnyadozni álmainak édes terhe alatt.”
S
végül van a népi léleknek még egy istenhez tapadó tulajdonsága: az áldozatosság, mely a búcsújárásokban él
a legszebben és legkifejezőbben. Bűnbánat és szeretet indítja útnak őket. A
gyaloglás fáradalmaival, éhséggel és szomjúsággal, virrasztással és imával, az
áldozatok szakadatlan sorával tart ilyenkor penitenciát a nép. De ez csak az
egyik arca áldozatosságának. Ugyanilyen lélekkel fogadja magához az
apátlan-anyátlan árvát, nyúl hóna alá a szűkölködőnek, vezekel saját hibáiért s
bocsát meg az ellene vétkezőknek. Bizony, sokszor keserves teher ez a
penitencia, de hősiesen vállalják. A Megtisztult lelkek Pánainéja például
megjárja az Óceánt is, hogy megtalálja az ő vélt hűtlensége miatt világnak ment
férjét, feláldozza minden örömét, hogy legalább csak egy országban tudhassa
magát vele, és elfelejt átkot, rúgást, kiutasítást, mikor a nyomorban végre
megtalálja.
A MŰ. Az most már a kérdés,
hogy hogyan s milyen formában valósul életté Domonkos műveiben ez a katolikus
élményanyag?
Egészen
tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy Domonkos nem remekíró. Jószándékú,
szeretete s kétségtelen tehetsége nem mindig találja meg az anyaghoz és
élményhez méltó adekvát, művészi formát. Egy 200-250 oldalas kötetet azonban
mindenképpen össze lehetne állítani azokból a maradandó értékű írásaiból,
melyekben valóban művészi harmóniába olvad az anyag és a forma, s amelyek valóban
első jelentős értékei katolikus ihletésű, elbeszélő irodalmunknak.
Domonkos
jól ismeri a falut és népét. Ott él közöttük a plébánián, ablaka alatt jár el a
falu apraja-nagyja. Ő csorgatja fejükre a keresztvizet s ő hinti meg
koporsójukat szenteltvízzel. Atyja és pásztora népének, aki előtt nemcsak a
házak, hanem a lelkek ajtai is tárva vannak. Ellesi a lélek külső
megnyilvánulásait, ellesi a szavak zenéjét, a mozdulatok harmóniáját, látja az
egyszerű lelkek vergődését, érzi örömüket, osztja fájdalmukat; oly
közvetlenséggel, hogy szinte látjuk, amint megbeszéli híveivel ügyes-bajos
dolgokat. Nem véletlen tehát, hogy írásaiban gyakran egészen hiteles költői
képét adja a századforduló egyik kis magyar falujának. Márpedig éppen ez a
valóság művészi visszaadása, a mese és az alakok valószínűsége a mértéke
Domonkos írásművészetének.
Elhitető
erejének a közvetlen és gazdag megfigyelés mellett vannak szinte öntudatlanul
felkínálkozó külső eszközei is. Ilyen a kezdésnek, a megindulásnak bizonyos
típusokra való elkülönülése. sokszor valamely saját élményével kezdi a
történetet: „Hajnalban, mikor felvert a lélekharangszó, egész biztossággal
mondtam magamban: meghalt a Pásztori József. Aminthogy úgy is volt.” Néha meg
egyszerűen a rajzba kap bele, máskor viszont elmélkedéssel kezdi, afféle
általános jellegű megállapítás- vagy pedig a miliő megrajzolásával. Egyik-másik
darabja viszont úgy indul meg, mint egy népdal: a gondolati igazságot a
népköltészettől ellesett ügyes dalkezdő képpel érzékelteti: „Két madár a faágra
összeszáll. Egyik keletről jött, a másik nyugatról. Összebarátkoznak, és övék
az élet. Hamar elfelejtik, hogy idegenek voltak – örök ismerősökké válnak. Ez
egynémely házasságnak a története. Teszem annak a házasságnak, amelyről
szólok…”
Realitásának
másik eszköze a miliő gazdag változatosságú, finom részletességű rajza. A
környezet Domonkosnál sohasem egyszerű keret, amibe eleven képet kellene
illesztenie, hanem maga a látott valóság, a színes realitás, amely egyúttal
jellemez is, s mindig egyénivé formálja a valóságot. A szentes Juli házának
rajza például már a ház lakóját is szimbolizálja: „A felsőszeren az a ház,
amelyben a szentes Juli lakik, egészen
kihalt forma. Egy szobája és egy kamrája van csak, és e közé a kettő közé van
ékelve a konyha, melynek hideg tűzhelye és sövényből font kéménye van. Bánatos
forma ez a ház, mint valami bánatos özvegy. A kis kéménye is szomorúan
hajladozik, meg a teteje is, meg az oldala is szomorúan hajladozik. Az
udvarkája keskeny sovány és ha csak valami volna azon az udvaron akár
körösztbe, akár hosszába: azt mondaná az ember, hogy taráta; de semmi, semmi
sincs! Szomorúan nyújtózik el a házikó mellett, mintha azt nyögdécselné: jaj,
jaj! de igen koldus vagyok!... Az egész házat egy kilincs csukja, az a kilincs
sincsen rajta, mert az egyúttal a kulcs is: ki lehet húzni, be lehet tolni, és
mikor a Juli elmegy hazulról, akkor a karos-kosarába rejti a kilincset, és ez
annyi, hogy be van csukva a ház, senki sincs itthon.”
Bájos
realitás a falusi élet megható egyszerűségében és szűkszavúságában az alábbi
kis jelenet is, mely Domonkos írásművészetének egy másik értékéről
mesemondásának közvetlen, természetes, szinte öntudatlannak látszó
egyszerűségéről tanúskodik. „Akkor nap – olvassuk a Fehér papagájban -, mikor
még a kis Böske nem volt, az asszony napestig kapált a kis zsellérházuk végében
húzódó földecskén. Hirtelen jött minden, semmire sem volt ideje; beszaladt
szobácskájába, és lélek jött a világra. A Böske lelkecskéje. Késő estére kelve,
tiszta pólyácskában feküdt az, aki előbb még nem volt, és lett, és a pólyácska
mellett nem éppen a megilletődés gyengeségével pihent az asszony. A férj még
nem volt otthon – mikor sokára erősen zörgetett az ajtón, az asszonyka felkelt
és beeresztette. Semmi szó sem esett köztük. Az ember megette az asztalra
készített szárazforma vacsoráját,aztán fáradtan lefeküdt. Ekkor kezdett a kis
pólya nyekegni. – Mi az, asszony? – mondta komoly súllyal az ember. – Nem is
mondtam, megszaporodtunk – szólt az asszony bágyadt puhasággal.”
Nem
siet, lassan, körülményesen beszél, mint az egyszerű falusi ember, mintha az
írással nem is lenne különösebb művészi célja, hanem csupán önmagának akarná
megörökíteni ismerőseit. Legtöbb darabja talán éppen ezért nem is kerekedik
szabályos elbeszéléssé, inkább rajzokat, jellemképeket fest oly gyöngéd
részletezéssel, akár egy hajdani miniatűrfestő. De a jellemkép is csak akkor
találó, ha nem az író mutat rá külön-külön minden jellemvonásra, hanem az
alakok szavaiból, tetteiből maga az olvasó vonja le a következtetést.
Beszélniök, cselekedniök kell, mert a leíró jellemkép is csak akkor ér el
művészi hatást, ha elbeszéléssé alakul, elbeszélni pedig csak eseményt lehet. S
Domonkos nagyon sok írásából épp az esemény, a mese hiányzik, amit a sok éles
megfigyelés és kitűnő lélekrajz sem pótolhat teljesen.
Igaz
viszont az is, hogy ez a megállapítás nem vonatkozik a Domonkos-mű teljes
egészére. Nemcsak embereket,nemcsak jellem-alakokat lát,m int mondjuk
Tömörkény, hanem életet is. Gondolunk itt az Arató legényke korai halálára,
erre a néhány lapon elénk táruló családi tragédiára, a Megtisztult lelkek
Pápainéjának történetére, a Szellő
Margit regénypróbájára s főképp az Árva
című kisregényére. Néhány valóban tökéletes zsánerkép (Körtít vegyenek, Két világ) mellett ezek a Domonkos oeuvre legszebb
eredményei, s ezekben Domonkos Gárdonyi mellé emelkedik. Viszont épp sajátos
rajztechnikájának tulajdonítható, hogy Gárdonyi könyvének, Az én falum-nak
kedveltségével egyik kötete sem veszi fel a versenyt. Helyesen állapítja meg
említett tanulmányában Alszeghy Zsolt, hogy „Gárdonyinál a mese az uralkodó, a
rajz vázlatos -, de Domonkosnál a mese vázlatos, a rajz az uralkodó. Márpedig a
mese jobban vonz, és a teremtő képzelet mindenesetre feljebb való a
rekonstruálónál. Nem hiányzik a mesetartalom Domonkos műveiből sem: aki
szeretettel lapozza, az élet tarka eseményvilágát találja bennük: de
részletező,aprólékos előadása a felületesen olvasó nagyközönség előtt elrejti a
magot, az igazi témát.”
**
A
jövő nyáron lesz huszonöt esztendeje, hogy meghalt. Lelkigyakorlatból volt
hazatérőben, amikor egy falat romlott hús révén szervezetébe került toxin
néhány nap alatt kioltotta nemes életét. Tisztelői és barátai nyúli paróchiáján
márványtáblával örökítették meg emlékét, mely tárgyilagos rövidséggel jellemzi
három évtizednél többet kitöltő írói működését.
Aki népét úgy szeresse,
És tollával szebben fesse,
Nem volt költő közöttünk.
Katolikus
könyvkiadásunk adósságainak tetemes részét letörlesztené, ha Domonkos írásainak
válogatott gyűjteményét az évfordulóra eljuttatná azokhoz, akiknek s akikért ő
írta: katolikus magyar népünkhöz.
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése