Petőfi Sándor: Vörösmartyhoz

(Midőn ez a nemzetgyülésben Augustus 21-én a had ügyben a többséggel szavazott.)

Halgassak e, mivel szeretlek

Miként atyámat szeretem?

Halgassak e, mert te neked sem

Fáj majd ugy a szó, mint nekem?...

Hogy is tehetted, a mit tettél,

Az isten szent szerelmeért! –

Nem én tépem le homlokodról,

Magad tépted le a babért.

Azért hagyád el a muzsákot

Azért tevéd le lantodat

Hogy földre szállván az egekből,

Tüstént besározd magadat?

Sarat, sarat kell látnom rajtad!

Inkább szeretnék látni vért. –

Nem én tépem le homlokodról,

Magad tépted le a babért.

Ime a sas, ha itt alant van

A földön, millyen nagy madár,

S ollyan kicsiny, hogy alig látszik,

Midőn a fellegekben jár.

Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy:

az ember illy csodát nem ért. –

Nem én tépem le homlokodról,

Magad tépted le a babért.

Megúnta azt a szenyes pályát,

A nemzet, melyen eddig ment,

Ki küzködé magát belőle,

S uj czélt tüzött ki odafennt.

S ti visszahurczoljátok őt a

Mocsárba, honnan mér kiért. –

Nem én tépem le homlokodról,

Magad tépted le a babért.

Mit bánom én, hogy nem magad vagy,

Hogy ott száz és száz van veled?

Habár ott volna valamennyi,

Itt kéne lenni teneked.

Ha a költő is odahagyja,

Ki küzd aztán aj ó ügyért? –

Nem én tépem le a homlokodról,

Magad tépted le a babért.

Te voltál a nemzet költője?

Te irtad azt a szózatot,

Melly szólt egy országnak szivéhez?

Azt most már szétszakithatod,

Mert hieroglif lett belőle,

A mellyet senki meg nem ért. –

Nem én tépem le homlokodról,

Magad tépted le a babért.

Ki hitte volna? én nem hittem,

Hogy neved is, e fényes név,

Hazánk egén csak rövidlétü

Futó csillag volt, nem egyébb.

Omoljatok szemem könnyüi,

E lehullott szép csillagért! –

Nem én tépem le homlokodról,

Magad tépted le a babért.*

*) l. Ámbár éppen nem egyezünk meg a költőnek itt kifejtett nézetében, mégis, mintán azok tanui az akkori időszak roppant politikai izgatásainak, közöljük itten a következő, azt kisérő sorokkal együtt:

„Sokan voltak, kik e költeményem kiadását ellenzették. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok, mert én szerettem, én tiszteltem legjobban Vörösmartyt mind azok között, kik őt becsülték, és tisztelték, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem, mint őt. Szivem sajog, és vérzik, de kérlelhetlen maradnék, ha elvérzeném is bele. Brutus talán sirva szurta le joltévőjét, apját, Caesart, de leszurta. Hogy Vörösmartyt elitélem, nagy áldozat, melyet szivem tesz elveimért, de bár melly nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek, sokkal nagyobbakat tenni érettetek, imádott elveim!”

Forrás: Hangok a multból – A magyar nemzet nagy napjainak emlékeűl. Összeszedte és kiadta: Két magyar honfi. Lipcse, Keil Ernő és Társa 1851. – Batthyányi Lajos, az elárult haza vértanuja, a szent harczban az oltárrá lett vesztőhelyen Elesettek hű emlékezetének, hazafijui kegyelettel szentelik - A Kiadók.