Egyre sűrűbben látom őt, amint nyomon követ.
Régente azt se tudtam, él-e a világon,
de mostanában egyre többször látom.
Komor léptekkel bandukol a nedves, őszi járdán,
az arca jéghideg s kemény, mint ritka márvány.
Gyűrűs kezén felvillan néha egy piros rubintkő,
nincs lény oly ünnepi a titokzatosabb, mint ő.
Először azt gondoltam, hogy bizonnyal orvos,
ki tarsolyában ritka mérget hordoz,
vagy bűvész tán, aki tenyérből jósol
s boldog jövőt csikar ki a mogorva sorstól.
De egyszer este láttam, hogy a sarki boltos,
ki cégérnek gyakran kiáll a cifra bolthoz,
beugrik hirtelen a házba s hátra fut tán,
hogy meg ne lássa őt a vándor künn az utcán,
lehúzza félve a redőnyt s figyel ijedten,
a házőrző eb is szűköl az árva kertben.
A házak vén kapuikat mind-mind bezárják,
elnémulnak a tánchelyek, a messze zárdák,
elrejteznek a városok, a megriasztott falvak,
a hold is elbújik, a szél is félve hallgat.
Én szívdobogva állok és a kérdést vállalom:
- Ki vagy te? S ő felel: - Ne félj! A fájdalom.
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947.augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése