Szavam már nincs, - mint halat a halász
a másik ember hálójába ráz.
Halnak halász jut, embernek meg ember
s a gyilkos ég, a víznélküli tenger
néz vissza rám, ha épp szemet nyitok.
Igy élünk együtt, - megnyitott titok
minden s ha vízről álmodnál velem,
sem álmodhatna mást az őselem,
minthogy a szüntelen halál, körül,
mint roncsok laza habban, tömörül.
Szavaknál nagyobb nyíltság sebe kezd
nőni köztünk. Vajjon ki kezdte ezt
a hallgatást? Az egek hallgatását,
a partra vetett halak kapkodását,
amelynek megnyílik a félelem,
mit együtt kell majd átélned velem.
Tüdőm üres, mert régen hallgatok
s ki most nem ért, az is hallgatni fog.
Mit mondjak még? – A száraz eget nézem,
hogy iszonyatát megértsem egészen.
mit tudom én, hol a reggeli szél,
lehellni sem tud, aki nem beszél.
A mellemet próbálgatom a vállal,
de csak kínlódni érzem, ott, ahol
- mint gondolat és vér – egymásbafoly
a kicsi szív a túlságos halállal.
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése